Tompa Mihály: AZ ERDEI LAK.
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva néma csend körűle, -
Nádkötésü kis lak áll magában.
Át sem kell röpűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.
- Mely a házat vészek ellen ójja: -
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.
A piros tojásu vércse-fészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék bugása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak,
Smaragdszínü gyíkok népe lakja.
Szélinél az ó farkasveremnek,
Hol kökény barnúl a törpe bokron,
S csipkefán piros bogyók teremnek.
Lombos ágon össze-vissza folynak,
Mely tanyát ad rejtekébe estig
Fényt kerülve pislogó bagolynak.
Meg-megrendül a vakand turása ...
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.
- Napkelet pompája mondhatatlan! -
S rejtve a nap égető tüzétől,
Délután már hűvös árny alatt van.
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!