Tompa Mihály: A FÉNIKSZRŐL.
A vadon szép szabad vidékén:
Megunta a fénikszmadár
Az életet;
Megunta, mert megvénhedett.
A fenn zugó vészben, viharban;
S miképen vad, sebes folyó
A csónakost,
Kis szellő is lecsapja most.
Ha bírna sem lát merre szálljon;
Szemének a lomb árnya is
Nagy éjszaka:
Sohsem találna tán haza!
Nem csillog már a nap sugárán;
A nap nem is csillámiért
Kedves neki:
Fagyos keblét melengeti.
Tüzet lát egyszer a vak éjben...
Egy titkos ösztön szállja meg:
S erőtlenül...
De mégis a tűzhöz repűl.
Fészkét meggyújtja véle a fán;
Fészkében a fénikszmadár
Menten megég,
Csupán kihűlő hamva még.
De a jövő nap reggelével,
Belőle ifju szép madár
Támadva fel:
Megrázkodik s szárnyára kel.
Jár ismét a felhők honában;
Köszönti a földet, leget
S fényes napot,
Köszönti, mert - megifjodott.
Erő s bátorság habzik által,
S keresztűl villan biztosan
A fekete
Éjszakán is tekintete.
Csillog megint a nap sugárán,
A fényes nap csillámiért
Kedves neki;
Nem agg keblét melengeti.
De ifjan feltámadt belőle,
S tekintetén, elmúlván a
Sötét napok;
Ifjuság és öröm ragyog.