Rimay János: [II] AZ KERESZTYÉN RELIGIO ÁBRÁZATJA, KÉPÉNEK TERMÉSZETI TULAJDONSÁGIBÓL VALÓ IGAZ MAGYARÁZATJA
Akarnám, ha elmém mit róla érthetne,
S oly hasznot belőle lelkem is vehetne,
Kit egyebekkel is részesíttethetne.
Nem restellek azért hozzá közelb lépni,
S beszélgetésére nézni, figyelmezni,
Mivoltáról nekem mit adhat érteni:
Látom, jóra vagyon te igyekezeted,
Ki lehessek? adom örömest értened,
Szóm meghallásához csak legyen kész kedved.
Mely vallásnak vagyon hitből ágazatja,
S Isten igéjéből az hit származtatja,
Mert nem hit, akinek nincs onnan harmatja.
Távoztatom útát az sok feslettségnek,
Habjait kerülvén az rossz kevélységnek,
Ki mérge s gyilkossa az egyigyűségnek.
Kiben Istenemnek törvényére nézek,
De nagy fogyatkozást hozzá bennem értek,
S nem sok nyereséget onnan vennem képzek.
Nem jó szemmel néz rám, s igen is oldalol,
Engedetlenséggel Isten előtt vádol,
Ellene azért kell énnekem jó gyámol.
Látván, hogy eshetnék lelki nagy káromra,
Más utat keresek igazulásumra,
Mert ez száját látja kárhoztatásomra.
Jobb kezem nagyujja akit meg is nyomott,
Benne találhatom több nyugodalmomot,
Jó örömmondó hír kiben foglalodott.
Aki az törvénnek rontja vádló nyelvét,
Közölvén énvelem Christusnak érdemét,
Ki által vehessem az Isten kegyelmét.
Méltó, hogy kiesni ne hagyjam kezemből,
Félelmet, kétséget ez hajt ki szívemből,
Segítvén kiúsznom haló örvényemből.
Akin üdvözítőm érettem áldozott,
Lelki nyugodalmot kivel nekem hozott,
Úgyhogy nem lehetek immár elkárhozott.
Ahhoz támaszkodom, mert az pihenésem,
Ugyan megnyugosztal rajta könyöklésem,
Mikor szaporodik fájdalmas nyögésem.
Önnönmagamot is hogy véle feszítsem,
S viseléséhez is magamot készítem,
Minthogy csak vele is terhemet enyhítem.
Viselése alá vállát nem ereszti,
Magát nem tagadja, testét kínyezteti,
S feslettségeiben éltét mereveszti.
Zabolázom azzal rossz kívánságomot,
Világ árkolásin tartóztatván számot,
Hogy távoztathassam nyakszakadásomot.
Kenyeremnek tartom az bosszúságokot,
Mit tegyek? nyelnem kell az tölt pohárokot,
Adván mindenekről az Úrnak hálákot.
Nem tudom, egyebet teneked mit mondjon?
Világi frisségre csak hogy nincs sok gondom,
Vele jobb gondomot bolondul nem bontom.
Minden ezvilági testi gyönyörűség,
Kiből minthogy buzog minden éktelenség,
Hozzá nem ragad hát az ékes idvösség.
Ihagnak-vihagnak, mértékletlenkednek,
Lélekben szegények mert nem is lehetnek,
S így bódogoknak is nem neveztethetnek.
Mutogatja azzal Urához hívségét,
Nézhesse szívemnek mind eves fökéllyét,
S mind romlott, szegetett éptelen szennységét.
S kegyelmességéből táplálja, nevelje,
Ami enyim nem jó, azt rontsa, tördelje,
S csak az ő kedvéhez szívemmel szentelje.
Hamis szín mézeddel mérgedet kelletni,
Sebedet előtte fel kell födögetni,
S úgy tudja írével ő is kötögetni.
Egekben röpülni engem tanítonak,
Ragyagó szálkák is körül burítonak,
Akik sötétséget elmémből irtonak.
Oda vonszon szívem, s oda beszél az szám,
Szólító követet onnan várok hozzám,
Tudván, hogy itt nincsen örök lakószobám.
Mert kiszalkasztotta az Úr ő fullánkját,
Apróra tördelvén nyilát és dárdáját,
Úgyhogy bennem nem löl ő hegye akadált.
Nem lehetek immár halálnak halála,
Lelki halálomra nincs ereje nála,
Mennyországra ajtóm nyílik sőt általa.
Tartanom hitemet s jó harcolásomot,
Reménséggel hiszem mennyben jutásomot,
Istenemre hagyván koronázásomot.
Kiből jól értheted én állapatomot,
Ez állapatommal kívánom holtomot,
S te is zárd szívedben az ábrázatomot.