Rimay János: [II] DELICTA QUIS INTELLIGIT? AB OCCULTIS MEIS MUNDA ME, ET AB ALIENIS PARCE SERVO TUO; PSAL. 18.
Kit körül környékez ragyagó fényesség,
Birtokodban vagyon tűz, víz, föld, forgó ég,
Országlásodban nincs sem eredet, sem vég.
Kibűl irgalomra leginkább vagy hajló,
Szóllanék keveset, noha vagyok gyarló,
Büntetésre méltóbb, mint kedvedre való.
Noha reménségem kicsin biztatást ád,
De minthogy minden test támaszkodik csak rád,
Nem kétlem, áldásod hogy engemet is áld.
Égig emelkedik bűzi s poshadt doha,
De oszlatja, mossa irgalmad zápora,
Mint széltűl hogy oszol fűzvirágnak moha.
Nehéz súlyságokot senki nem mérheti,
S nem mindenkit is eszében veheti,
Kiért haragodot de érdemelheti.
Zabolázd elmémet s tartóztasd nyelvemet,
Mint szú féreg és moly, ne rágja mellyemet,
Tölthessem szentid közt nyugovóhellyemet.
És tulajdonimra vess nyithatatlan zárt,
Kerülhessem távul azt az iszapos sárt,
Undokításival ki torkomiglan márt.
Ne kívnj győzködnöm illy romlandó náddal,
Természeted ajánl szent diadalmaddal,
Hozzád tért esdőket födöd irgalmaddal.
Mi lehet énbennem kedvedre ajánló?
Csak az, mi malasztból származik rám hajló.
Mit féljek? előtted áll az közbenjáró.
Azki bűneimet vette föl vállára,
Adjad, legyek készült szent vacsorájára,
Segélj, JESUS, s jöjj el holtom órájára.
Szörnyű haláloddal kit meg is váltottál,
Áldott légy, hogy mennybűl értünk leszállottál,
Ahol üdvözíthetsz, meg oda hatottál.
Kik szód hallásához s tartásához szoknak,
És tégedet tartnak fő bizodalmoknak,
Adjad, legyek én is rendiben számoknak.