Reviczky Gyula: Késő bánat
A kört, hol mindig nyájas szó fogadt,
Nem láttam sok, sok éve már!
A hang, mely visszahítt, nem ért utól,
S lettem rajongó, büszke ifjuból
Tévelygő lantos, kósza proletár.
Hogy elhagyott, bitang, boldogtalan
Legyek s hazátlan, mint a szél.
Üzött a vágy egy szebb világ után:
Pedig, hogy ezt elveszti, jól tudám,
Ki oda tart, s az is, ki oda ér.
Rajzolt elém; szivem nem érezett
Se csüggedést, se bánatot.
Igy van, hogy néha mély sebet kapunk,
S nem érezzük mindjárt, nem jajgatunk:
De később annál fájóbban sajog.
A ház, a hol mindenki szeretett,
Nem ismert haragot soha.
S mégis jobb, - szóltam, - hogy haragszanak
Csak legalább ne szánakozzanak;
Szánásnak megvetés a rokona.
Szemembül most az önvád s valahol
Szeretnék sírni, mint az ég.
A jól ismert, barátságos szobák
Hivnak: «Jer, itt mindenki megbocsát!
Csak valld be: Gyermek, oktalan valék!»
Jóságos arczát, szép ezüst haját,
Kérleld meg, újra nézheted.
S két szép leánya, - kedves két rokon! -
Titkolni fogja majd, habár zokon
Vevé hosszas közömbösségedet.
A társaságnak tisztes, egyszerű
Munkása volnál most te is.
Komoly egyént és jó családapát
Birhatna benned most a társaság,
S nem álmodót, ki éber is, nem is!»
Elég volt egy világot vesztenem;
Óh, dalvilág, maradj enyém!
Magános éltem késő bánatán
Enyhítek-é, ha vádolom hazám',
Hogy költőjét lenézi, mert szegény?