Reviczky Gyula: Álarcz alól
(A báróné egy padon ül, ujjaival türelmetlenül egy bokrétán babrálva. Szemben vele a társalgónő, nyitott könyvvel a kezében.)
Unalmas egy könyv! Hagyja abba, kérem!
Könnyü idillt álmodni - vérszegényen.
Idill?... no köszönöm! tapasztalám,
Mit ér ez álmos falusi magány.
Eléggé sínylem ezt a négy hetet.
Beh jó, hogy végre menekülhetek!
Be van-e minden csomagolva?
Minden.
Utazhatunk akár e perczben innen.
Szökünk is még ma este. Hála ég!
E házban itt csak árnyékom valék,
Nem vonzott semmi, minden untatott.
Ikertestvérek voltak a napok.
Óh, milyen élet! Gyermeknek való,
Kit még mulattat ostor, síp, fa-ló;
Kinek gyümölcsnél ízesebb a torzsa.
Én eldobom, mert nincsen sava-borsa.
Itéletében én nem osztozom.
Középen az igazság, asszonyom,
A falunak is megvan ingere;
Csak érzék kell hozzá.
Tere-fere!
Falun is vannak mindenféle élvek,
Fáradt kedélyek itt árnyékban élnek...
S nem kapnak napszurást... De élet ez?
A legjavából, mert természetes.
Őszinték itt vagyunk csak igazában,
Turnűrt letéve, könnyü pongyolában.
Szivünk elől itt el nem zárkozunk;
A nyilt természettel barátkozunk.
Mig ott, hol százezren hullámzanak,
Ki vagyunk téve, mint a kirakat,
Minden mihaszna élczelő nyilának,
S a mért aggódunk, az csupán a látszat.
A vizet meg nem isszuk, csak leszűrve,
S ugy érezünk, a hogy járunk: befűzve.
Kedvünk hazug, hangunk változtatott.
Álarcz alól kérdezzük: Ki vagyok?
Lehet, hogy izlés dolga; nem tudom.
Egyet tudok, hogy a falut unom.
Mert ott az is, mi kellemes lehetne,
Magányba mint kriptába van temetve.
Nem is mulatság, nem is élvezet,
Melynek tanúi fák s nem emberek.
Akarja tudni, az igaz gyönyör mi?...
Mástól kapott ingert mással közölni.
Naponkint küld kertészem; hogy minek,
Azt tőle kérdje; én nem látom által,
Hogy mit csináljak itt e sok virággal.
Szegény fehér rózsák, hervadjatok,
Meg nem becsülve, mint én, társatok.
Virrasztunk, minden percz ugy nehezül
Egyhangu tik-takjával itt reám,
Azt hajtva: Nem vagy már ifjú leány!
Az óra minden perczegése int:
Asszony vagy s vénebb mával is megint.
Az életzaj, a nagyvárosi lárma
Időnk folyását persze túlkiáltja.
Nem veszszük észre, hogy vérünk lehül
És megöregszünk - készületlenül.
Aztán a sose nyugvó izgalom:
Karusszel, estély, lóverseny, vajon
Nem hasonlít-e, asszonyom, a mézhez:
Ki nagy adagban falja, nem is élvez.
Sokat használt élv gyorsan lesz kopott,
S unalmas minden, a mi megszokott.
Malmomra hajtja, kedves, a vizet.
Ásítni rá nem ér, a ki siet.
Az emberektől nyüzsgő bulevárdon
Egymást taposva, törli el a lábnyom.
A kép, a kedv itt egyre változó,
Minden nap új szint, új ingert hozó.
Ez a valódi élet, mely nem untat;
Nem ád időt, hogy bíráljam a multat,
S vizsgáljam a tükörben, hogy hajam
Őszűl-e már ... No hát, nincs igazam?
Bizony nincs; mert csak falujában itt
Alhatja ki a tél izgalmait.
Igaz ugyan, nem ily rendszer szerint,
Szobájából hogy még ki sem tekint.
Mindössze néhányszor kilovagolt,
S a multkor egyszer a templomba' volt.
Szinház, hangverseny, bál itt nincs, való;
De hát mindez csak fűszernek való.
A sáfrányt, borsot én is szeretem,
De csak, ha ételhez vegyíthetem.
A mint hallottam, így okoskodott
A báró úr is s nem unatkozott.
Szegény férjem? Jaj, fel ne hozza őt!
Ő csak pókhálót pókhálóra szőtt.
És a mig élt, hálóiban maradt,
Itt töltve őszt, telet, tavaszt, nyarat.
Szántott, vetett, mulatság volt neki
Dohányt ültetni, ürgét önteni.
Kint lebzselt a tanyán napon s esőbe',
A béresekkel, ispánnal vesződve;
Nem bánva semmit, hogy lesűl a képe,
Gyönyörködött, hogy dolgozik kepése.
Télen kártyázott, lőtte a nyulat.
Igy vette ő hasznát a falunak.
De én, rideg négy fal közé bezárva,
Ugy érezém, lakásom női zárda.
Próbáltam főzni vagy köték harisnyát;
Elnézegettem, hogy' fejik a Riskát.
Cselédet szidtam, játszottam cziczával,
Benső viszonyba léptem coeur-királylyal.
Himeztem erszényt, vánkost, szőnyeget,
(Sóhajtva) Csak papucsot nem. Négy hosszú telet,
Ifjuságom javát töltöttem itt
Apácza-módra, özvegységemig. (Kis szünetet tart.)
Midőn szegény férjem két év előtt
A kriptában lelt végső pihenőt,
És fordulván az év, letelt a gyászom:
Bün volt-e, hogy kiszálltam lepke-szárnyon?
S aztán?... Hisz' tudja! Néhány szó elég:
Huszonhat évvel nem mondunk le még.
Egy szóval: elmulasztott élveket
Behozni kamatostul sietett.
Az izgalmat tüzé ki jelszavul;
Pedig a szív, ha egyszer megvadul,
Az ész szavára nem hallgat sehogy,
S nem áll meg, csak ha végre összerogy.
Nem vón'-e jobb e szép kastélyban élni?...
Igaz, csak úgy, ha volna benne férfi...
E szép kastélyban?... Sose lássam újra!
Futok belőle: testem, lelkem únja,
De mi is tartóztatna vissza itt? (Elgondolkozik)
Ah, semmi, semmi!... minden csak taszit.
Ugy tetszik sokszor, minden ellenem
Fordul, hogy maradásom ne legyen.
Loránt grófot, szomszédomat birálni
Úgy szokta ön, hogy utazott világfi...
Járt Indiákon s isten tudja, hol.
Szép asszonyoknak hévvel udvarol.
A társaságban könnyed, szellemes.
Igaz-e, nem tudom: - föl nem keres.
Négy hét alatt, négy hosszu hét alatt,
Csak kétszer volt itt s akkor sem maradt.
Komoly volt, közönyös, hideg, kimért;
Nem jött, csupán az illem kedviért.
Mint lánykorbéli tánczosom, barátom,
Ezzel kötelmet rótt le csak; belátom.
Ejh, ez lehet. Nemünket, azt beszélik,
A gróf félig lenézi, szánja félig.
A nők, úgymond, hiúk és változók,
Csak gondüző játékszerül valók.
Nem férfi az, kit ellágyít a szoknya,
S érzést, hitet pazérol asszonyokra.
Mert Éva óta egy se volt a nembe'
Méltó igaz, valódi szerelemre.
Valóban?... Oh, páratlan nyegleség!
Tuskó pótolja tán a szív helyét
A grófnál. Oh, de lesz még pillanat,
Midőn ez elvek szégyent vallanak.
Ni, farkast emlegettünk. Erre jő.
(Loránt az országút felől közeledik.)
A gróf?... Ne leljen itt a vakmerő,
Mulasson véle; én intézkedem,
Hogy a cseelédség útra-kész legyen.
(El a veranda ajtaján át.)
Nem a báróné távozott elébb?
A gróf urat pillantá meg.
Derék!
Őszinte legalább, az bizonyos,
S hideg közönyt a közönynyel viszonoz.
(Meglátva a földön heverő bokrétát.)
Azért becsűli így virágimat;
A földre dobja... Csínos egy divat.
De megtorlok minden sértést!
Ugyan!
Van ebben, a mi sérti önt, uram?
A báróné fehér virágait
A kertészétől kapja mind maig.
A báróné...
Azt képzeli, szegény,
Hogy e fehér rózsák innen valók;
Pedig e parkban nem találhatók
Virágok; mert a kertész, látva, hogy
A kastély télen-nyáron elhagyott,
Nem termeszt csak spárgát, retket, parajt.
Rózsát itt, hajh, halandó nem szakajt.
Igaz, a báróné nem is gyanítja,
Ki küldi rózsáit.
S azért hajítja
A porba, mert csupán kertész-becset
Tulajdonít nekik; de meglehet,
Ha tudná...
Mit tart rólam? Mondja... óh!
Panaszkodott, hogy ritkán látható.
Tán, hogy rám unjon?... Ismerem szeszélyit.
Rohammal az udvarló czélt nem ér itt.
De ha közönyt lát, érdeklődni kezd;
Asszonytermészet; ismerjük mi ezt.
Azt akarom, hogy vallomást tegyen,
Érezve kínos kéjed', szerelem!
Csakhogy kisülhet szívfogósdija,
S akkor hiába minden taktika.
Ha ön elárul...
Szükség erre nem lesz.
A báróné minden, csak nem szerelmes.
Elmondtam az utasitás szerint,
Hogy ön minden őt játéknak tekint,
Leirtam mint léhán szeretkezőt...
Annál nagyobb méreg vett rajt erőt.
Toporzékolt, harapta ajkait.
S kikelve arczából, azt mondta -
Mit?
Azt, hogy tuskó van a szive helyén.
Valóban? Ez pompás! Nő a remény.
S a gróf ur ennek még örül s bizik?
Szivével folytat pert a nő, ki szid.
Ma még villámlik s holnap már kibontja
A szerelem szivárványát.
Ne mondja!
De tudni kell hozzá, a jégcsapot
Színlelve, hol a sóhaj nem hatott.
Jolánt a kellő hangulatba hoztam.
Mehet a játék! Föl szerencse, mostan.
Tehát a gróf ur még reménykedik?
Ha a kisasszony, mint eddig, segit.
Nincs foganatja e segédkezésnek.
Bocsánat, e kérdésben én itélek.
De a báróné még ma távozik,
Mert, ugymond, szörnyü mód' unatkozik.
Igy állunk? Akkor hát ma vagy soha!
Van még reménye?
No, de mekkora!
Gróf úr egy hirtelen rohamra készül,
S hogy jönni, látni, győzni fog, merészül
Reméli; (nevetve) de a báróné megyen;
Estére túl lesz már völgyön, hegyen.
Megy vissza?... útazik?... Azt mondom, ő nem
Innen szökik, hanem csupán - előlem.
A gróf úr elbizott.
Látok.
De csitt!
Jön a báróné: hallom lépteit.
Üdvözlöm, gróf, mi fújta önt ide?
A nyugtalan lélek, mely, mint pihe,
Megállapodni nem tud egy helyen.
Libeg-lebeg föl és le szüntelen'.
A légbe' nincs számára pihenés,
Viszi, ragadja minden lebbenés.
Bucsúzni jöttem.
Utazik?... Derék!
Ép igy teszünk mi is ma este még.
Megunta a falut?
Mint ön nemünket.
Honnan gyanítja ezt?
Mert véle tüntet
Közömbös dolgokkal nem tüntetünk...
(Másra térve.)
Tehát ma egy házzal tovább megyünk?
Méltánylom ezt az elhatározást;
Elernyedék én is szemlátomást,
Mióta itt tapostam port, sarat.
(Kérőleg néz a társalgónőre, a ki a parkban sétálni kezd s csakhamar egészen eltün; de időközönkint látható.)
Csodálatos, hogy eddig is maradt.
A gazdaság körül akadt dolog.
Igy az időt elölte valahogy,
Nekem nem volt rá módon, eszközöm,
Hogy perczre is kifogjak bőjtömön.
(Különös hangnyomattal.)
Házam tájára egy lélek sem tévedt,
Csak koldusok s éhes vándorlegények.
Fogadja, báróné, részvétemet;
Mert a mit egyedűl átszenvedett,
Tanúim a henyélő inasok.
(Az országút felé mutat.) Én is bőven tapasztalám amott.
Egy helyhez nőttem, mint nyirkos falon
Penészvirág. De félek, úntatom,
Önnek beszélve el mindezt, ki szintén
Kivágyott a világ zajába, mint én.
A férfi még könnyen segít magán;
Ha úgy akarja, néki nincs magány.
Ellátogathat ide vagy oda,
Ha jónak látja.
De ugyan hova?
A bírónál itt nincsen úr nagyobb,
Kivéve a tanítót s a papot.
Ön férfitársaságok kedvelője?...
Ha szép asszony hí, sem futok előle.
De bolygójává sem lesz?
Fájdalom,
Ki nem cserélhetem véralkatom'.
Azért szeretem úgy az idegent,
Mert változó föld új ingert jelent.
S nincs olyan ország, nincs oly szép vidék,
A mely ne űzne mást is látni még.
S hová megy most?
Mig tart a szép idő,
Svájczban kalandozom s onnan dicső
Itáliába vagy Párizsba térek,
Hol sokfélék az arczok, gyors az élet.
S tegyük hozzá, hol könnyen kaphatók:
Jószívü hölgy- és kommunista-csók.
(Magát összeszedve.)
Egyébiránt programmunk egyezik.
Magamat is csak változás hevit.
Könnyű kedély az élet fűszere,
Mert nincs terhünkre s jókedv jár vele.
(Éles gúnynyal.)
Hogy érdeklődném hát a férfiért,
Ha, mint az egyszeregy, száraz s kimért?
Ah, asszonyom, beh szívemből beszél!
Gondolatlanul röpít könnyű kedély.
Valómnak egy hely bárhogy megfelelt,
Ha válni kellett, nem voltam levert.
Le nem bilincselt; mert meg nem szokám.
Vigan jövék és könnyen távozám.
Látszik, nem ismeré a nők javát.
Könnyen veszített, mert könnyen talált.
Eladó lányokban bővelkedik
Párizs, ez pótlá veszteségeit.
Igy agglegény maradt.
Nem, asszonyom!
Himennel még jó lábon áll korom.
Vigan hordom harminchat évemet,
S megnősülök, ha majd komoly leszek.
Himennel, majd ha szíve elkopott,
Kibékül, mint az éggel a cocotte.
Igaz ugyan, van egy nagy bökkenő...
És lesz-e nő, olyan tökéletes,
Oly hű, hogy férjhűségre érdemes?
Csupán egy?
Az a kérdés, lesz-e nő,
Ki nyugtalan természetem' kiállja,
S magát ily kínos áldozatra szánja.
A kiket eddig láttam, - hejh, pedig
Láttam nyugatit, délit, keletit! -
Vagy harisnyát foldozva otthon ültek,
Gágogva jártak s azt hitték, repülnek.
Vagy hiuságnak, percznyi vágynak éltek:
Csábítva jóbarátot, csalva férjet.
Ejh, gróf, a nőkhöz, látom, hogy nem ért.
Tán nem lelt eddig csak libát s ledért;
De meglehet, hiszem, leszmég idő,
Hogy megtéríti egy valódi nő,
Asszony, félig tüz, félig röpke lég
S lassú, szelid láng, hogyha feleség.
Akkor, tudom, más elvet vallana!
Ugy képzelem, higany-véralkata,
Mihelyt a jegygyürű ujján ragyogna...
Mint hévmérőben összezsugorodva,
Nem állna meg fagypont alatt csupán?...
Hogy ily gyöngédtelen, még nem tudám.
Ah, érezem, hiú minden remény!
Már sok mindent megkísérlettem én.
Örök szeszély üz, hajt, kerget tovább,
Mint a regék bolygó hollandiját.
Ez aztán a váratlan fordulat!
Tehát ön női hűséget kutat?...
Igy hát mégis van czélja életének?
Csak rossz hasonlat volt. Czélom, hogy élek.
Inkább legyen képmutató világfi;
Hogy szíve tapló, minek azt kitárni! (Eltünődve.)
Egykor pedig más színben állt előttem.
Abból a korból régesrég' kinőttem.
(Fölveszi az eldobott bokrétát.)
Tekintse e szegény virágokat.
Gyüröttek, porlepettek, sárosak.
Szinük, mely természettül szép fehér:
Most szürke; hullong róluk a levél;
Óh, mert alig tárták ki keblüket,
Egy kéz, amelybe' nincs könyörület,
Hogy bárki lába eltiporja őket,
A porba dobta büszkén, megvetőleg.
Ha nem tudnám, tréfál, szégyenleném,
Hogy az az ócsárolt kéz az enyém.
Ugy van; de ezt a vádat - kész vagyok
Elnézni; legalább nem untatott.
(Midőn Loránt mozdulatot tesz, hogy a bokrétát visszaadja.)
Csak tartsa meg. Ments' ég, hogy visszakérjem;
Fonnyadt virág jól áll az ön kezében,
Meg' aztán kell is rózsa itt, ahol
Odvában él az ember, mint bagoly.
S ezért dobá el?
Nem csupán ezér'.
A rózsa is, hamindennap fehér,
Közömbös lesz, később kiállhatatlan.
A kertészem boszant igy öntudatlan'.
Hogy a legszebb virág az én szemembe'
A fehér rózsa, bölcsen kieszelte,
S most ily bokréta mindennap kijár.
Hogy úntat, csoda-é?
Eldobni kár!
No lám, ön, aki nőkkel nem törődik,
Hervadt rózsák lovagjává szegődik.
Nevetnem kell, hogy egy poros virágra
Több érzést pazarol, mint tiz leányra.
(Fölveszi a bokrétát s egyenkint tépdesi a rózsákat.)
Fehér után fehér következik.
Fehér, fehér, fehér ah, mindegyik!
Bocsánat, önre gondolok, ha látok
Egymás mellett száz egyszinű virágot.
Egyféleség nem vonz tartósan engem;
Csak tarkaság virágban, érzelemben.
(Mikor a bokrétából már csak egy szál rózsa maradt
a kezében, ezt leteszi az asztalkára.)
Vagy rózsanyelvre forditván a szót:
Fehér s piros egymás mellé valók?...
(Az eltépett rózsákon feledve tekintetét.)
Szegény bokréta!
Kedve van talán
A porból összeszedni?... Kész talány
E nagy részvéte.
Én is azt hiszem;...
De rózsát látva, gyönge lesz szivem.
Mindíg szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak:
Kaczér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg.
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Mig ők a nap felé mosolyganak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sohaj, sirás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelid;
Tán elhervadni is gyönyör nekik.
(Az egy szál rózsát észrevétlenül elveszi az asztalkáról.)
Oh, a virágok bátran téphetők!
Harag nélkül, szelíden vérezők.
Nem úgy! Rózsának is van tövise,
S megszúrja azt, ki durván tépi le.
Hogy érzeleg!... Jellemzi e vitát:
Szívben sivárság, gomblyukban virág.
S ha meggyőződnék, hogy szivem beszél igy?...
Igy szólnék, megfordítva vádam élét:
Ejh, gróf, e szenvelgés mire való!
Bizonykodik, hogy tűztelen, fakó,
Hogy mámor, izgalom nélkül nem élhet,
S mégis rajong, mint egy költői lélek.
Virág kell önnek? Várjon egy kicsit;
Kertemben piros rózsa is virit. (Menni akar.)
Kérem, ne értsen félre, asszonyom!...
A mit mondottam, vissza nem vonom.
Óh szépek a virágok mindenütt,
Hanem tüntetni nem szabad velük.
Szeszélyemet elégitem ki csak,
Hisz még nem is láttam rózsáimat.
(Néhány lépést tesz a kert felé.)
Méltán mulat most felsülésemen.
Hiába, nem jól érzékenykedem.
Bevallom hát: csak alakoskodám;
Nem érzeleg a szív, a mely pogány.
Az, az! (Ismét néhány lépést tesz előre.)
Hová megy?
S ön nem tart velem?
Napernyő nélkül? Ezt nem engedem.
Majd megyek én, vagy tán még egyszerübb.
A kertész hozzon -
Nem, magunk tegyük...
Tán a kisasszony?
Óh, milyen konok!
Hát bántja önt, ha én rózsát hozok?
Látom, hogy szólnom kell jó ügyemért,
Különben mást hisz rólam s félreért.
Mert én dicsértem a virágokat,
Ön rózsát készül hozni, pirosat
S hajadon fővel, napernyőtlenül,
Nem kérdve, keze, arcza, hogy lesül,
Tervének oly mohón indult neki,
Hogy azt kell hinnem, kedvemért teszi.
Mit mondott? Hát nem vette észre rég,
Hogy kedveért még semmit sem tevék?...
Sajnos való! -
S hogy épen a virágok
Inthették volna -