Reviczky Gyula: A nagy temetés
Meghalva, nyögve, vérben,
Elhantolatlan ott hever
A puszta csatatéren.
A czondra és a bársony,
Érsek, király mind ott veszett,
Mind ott veszett Mohácson!
És férgei a varjak.
Mohács a gyász, Mohács a vér!
Halála a magyarnak!
Te se térsz meg lakodba!
Ott fekszel Csele partinál
Rutul beiszapolva!
Fürödnek porba, vérbe.
Harminczezer vitéz halott,
S egynek sincs temetése!...
Hollók prédájaképen?
Nincs-e sirokra már helye
A földnek lenn a mélyben?...
A préda fel van osztva,
De ím, csodásan megjelen
Kanizsai Dorottya.
Ásót viszen kezében.
Szemébe könny, ajkán fohász:
«Ah hogy ezt is megértem!»
Miként az éj magánya,
Hallgatva négyszáz férfiú
Jön ásókkal nyomába.
- S kezeit összefonva,
Imádkozik a holtakért
Kanizsai Dorottya.
Az ásót földbe nyomja,
S kezd ásni fáradatlanul
Kanizsai Dorottya.
Követi ezt a példát;
Túr földet és gödröt kapar,
Legyen a sír elég tág.
Egymásután, sietve;
És a harminczezer halott
Beléjük lőn temetve.
Elhantolák zokogva,
Még ott könyez, még ott marad
Kanizsai Dorottya.
Feledni sose fogja,
Mily nagy temetést rendezett
Kanizsai Dorottya.