Reviczky Gyula: I. Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szivembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bübája,
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.
Himbálta ifju szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akácz virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek
A sárga cserebogarak.
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába' jártál,
S én bujtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utczán
S némán hüséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!
Akkor zendült szivembe' meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bajt oly jól esett.
Mint napsugár a könnyü felhőt
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat...
Álomnak tetszik az egész.
Hisz' ily bolondot nem müvelhet
Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy ohajtom:
Legyen ily álom életem.
Kaczagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe' nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repűl át néha szívemen,
S szelíden, könyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.