Reményik Sándor: Gát
És gúnyolódnak velem a habok.
Oda se hallgatok.
Gúnyolódik a szél, mint a folyó:
Vén gát, mire jó zöldmoszatos hátad?!
És nászdalt zeng a messze óceánnak:
Tenger és folyó egymásra találnak.
Örökké szemben a rohanó árral,
Vállamon komor patina-talárral.
Elhullanának aratás előtt,
S posványba fulladnának a virágok.
Se gúny, se gyűlölet, se szeretet.
Én végigjátszom ezt a szerepet.
S visz engem is a víz, letörve, holtan:
A partok akkor tudják meg, mi voltam.