Madách Imre: Egy vetélytárshoz
Egy vetélytárshoz
Elárulál! - óh gyermekéveinknek
Kisértetel mondd, nem jött-é eléd ?
Nem borzadál-e, mint a templomrabló,
Midőn a legszentebbet illetéd ?
E legszentebb nem más, mint a barátság,
Lelkünk magával égből hozza le,
Nem függ szárnyán sem érdek ronda mocska,
Sem élvezetnek önző ingere.
S te könnyelműen dobtad el cserébe
A nő porban csúszó szerelmeért,
Melynek még röpte sincsen a síron túl,
Mert az anyaggal, szépséggel alélt.
Mely mint virág, ragyogni van teremtve,
S gyümölcsöt hozva már el is veszett,
Mint tánczene, pár percre ha mulattat,
De nem foglalja el a szellemet.
Vagy iskolában él csak barátság
S az életnek zajától elröpül?
Mindegy, barátom, én el nem itéllek,
Az ég itél az árulás felül.
És az lesz átkod, amiért eladtál,
A szerelem. Rábízván sorsodat,
Tenger habjára alapítál csendet,
Fövény alapra márványvárakat.
Mért nem választál csúnya nőt magadnak
Vétkezni renyhét, bűnre ostobát,
Az vitte volna néma türelemmel
Mindennapiságodban az igát.
De nézzed, óh, hölgyednek báj-vonásit,
Az életet, mely rajtok tündököl,
Fog-é az majd mind szűk körödbe férni,
Vagy mint vad ár fölzajlik és kitör?
Csak addig jó a nő, míg azt se tudja,
Hogy rosszá is lehet, ha úgy akar,
Ő tudja már, mert el bírt hagyni engem
És bennem a varázst, mely véd, takar.
Elárul téged is később bizonnyal,
Talán egy érdemetlenebb miatt.
Vagy nem hiszed, hogy ily cserét tehetne?
Hisz nő elméje, vágya ingatag !
Kietlen puszta szíve birodalma,
S ha reng felette fényes bűvölet,
Mi dalra, üdvre költ, nem ő sugárzza,
De lelkünk az, mi fényárt rája vet.
Mit vesztettem hát ? bálványok dülének
Szivemben össze, semmi hogy velök
Lelkemnek istenségét is kilöktem
S kihalt világom, egyedűl ülök.
Az ördög jő és gúnyosan vigasztal:
"Vigadj ! hűtlen nő, rossz barát veszett,
Nincsen ki osztályrészedet szükítse,
Magad vagy úr egész világ felett."
Kisértetel mondd, nem jött-é eléd ?
Nem borzadál-e, mint a templomrabló,
Midőn a legszentebbet illetéd ?
E legszentebb nem más, mint a barátság,
Lelkünk magával égből hozza le,
Nem függ szárnyán sem érdek ronda mocska,
Sem élvezetnek önző ingere.
S te könnyelműen dobtad el cserébe
A nő porban csúszó szerelmeért,
Melynek még röpte sincsen a síron túl,
Mert az anyaggal, szépséggel alélt.
Mely mint virág, ragyogni van teremtve,
S gyümölcsöt hozva már el is veszett,
Mint tánczene, pár percre ha mulattat,
De nem foglalja el a szellemet.
Vagy iskolában él csak barátság
S az életnek zajától elröpül?
Mindegy, barátom, én el nem itéllek,
Az ég itél az árulás felül.
És az lesz átkod, amiért eladtál,
A szerelem. Rábízván sorsodat,
Tenger habjára alapítál csendet,
Fövény alapra márványvárakat.
Mért nem választál csúnya nőt magadnak
Vétkezni renyhét, bűnre ostobát,
Az vitte volna néma türelemmel
Mindennapiságodban az igát.
De nézzed, óh, hölgyednek báj-vonásit,
Az életet, mely rajtok tündököl,
Fog-é az majd mind szűk körödbe férni,
Vagy mint vad ár fölzajlik és kitör?
Csak addig jó a nő, míg azt se tudja,
Hogy rosszá is lehet, ha úgy akar,
Ő tudja már, mert el bírt hagyni engem
És bennem a varázst, mely véd, takar.
Elárul téged is később bizonnyal,
Talán egy érdemetlenebb miatt.
Vagy nem hiszed, hogy ily cserét tehetne?
Hisz nő elméje, vágya ingatag !
Kietlen puszta szíve birodalma,
S ha reng felette fényes bűvölet,
Mi dalra, üdvre költ, nem ő sugárzza,
De lelkünk az, mi fényárt rája vet.
Mit vesztettem hát ? bálványok dülének
Szivemben össze, semmi hogy velök
Lelkemnek istenségét is kilöktem
S kihalt világom, egyedűl ülök.
Az ördög jő és gúnyosan vigasztal:
"Vigadj ! hűtlen nő, rossz barát veszett,
Nincsen ki osztályrészedet szükítse,
Magad vagy úr egész világ felett."
