Madách Imre: Őszi érzés
Ülök őszi estve,
Fecskék gyülekeznek, útra készülőben,
A kis házfedelre.
Zord követje jár itt,
S elvivé magával a ,mosolygó nyárnak
Eltévedt virágit.
A dalos madárka,
Kebleikre vágyott s elnémúlva bútól
Készűl messze útra.
A fagyos mezőtől,
Hol csak pusztulás szól s gyászos síri hangok
A vesztett örömről.
Sejtéstől vezetve :
Hogy mély tengeren túl megleli virágit,
Még szebben fölélve.
Szárnya bírja-e majd ?
Messze kéklik a part, s part-e vagy ködoszlop,
Mit találni óhajt ?
Társ tevéled lelkem :
Zengtem mint te, én is szép dalt a tavasznak,
Mit szivemben leltem.
A világnak lelke.
Hervadtak virágim, s a tapasztalásnak
Zúza jött helyette.
Halni megtanultam.
Vesztve vesztettem, míg puszta életemtől
Megválok nyugodtan.
Sorsunk és nem átok,
Hogy minden napunk egy örömöt tesz sirba,
Míg vágyunk utánok.
Már csak a világon,
Mint a száradó lomb, s messze, szebb hazába
Engem is sejtés von.
S ami int, ha part-e
A vesztett virággal ? S a sejtés, ki tudja,
Honnan - merre - merre.