Madách Imre: Őrüljek meg
Őrüljek meg
Óh sors ! nálad kegyetlenebb mi van ?
Ha széttépsz minden pántot zordonan,
Mely éltünkhöz kötött, egyet meghagysz,
És ez egy által újra kínozasz. -
Ez egy mi volna más, mint a remény,
Mely még a sírnak is vak éjjelén
Keblünkbe éltet olt, hogy a halált
Is élő holtakként szenvedjük át. -
El hát veled, ne üldözz már tovább,
Legyen körűlem minden pusztaság !
Szakadj te is meg legvégső kötél,
Hadd őrüljek meg ! kínom véget ér
S kacagva mondom majd : Üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. - - -
Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek
Az őrült, melyet minden istenek
Elhagytak, sőt villám ütvén belé,
Ez Enclysionná * szentelé.
S mint sírtetőkre éjjel csillag száll,
Keblébe ily hatalmas isten jár,
S míg a testet sorvasztva rontja el,
Lelkét magával elragadja, fel
A csillagok honáig s túl azon
A testnek nyűgétől már szabadon. -
Mert nyűg a test, hol istenszikra van
És gyáva, kicsinyes korlátiban,
Minőket a világ elébe von,
Nem érti meg, mi túl repül azon. -
Kacagja hát csak a por gyermeke,
Ha szállni kezd korlátlan szelleme
S a végtelenbe nyargal, hol legott
Vad üstökössel bizton társalog.
Majd még magasb körökbe tévedez,
Hatalmasb szellemeknek társa lesz,
S hol két világunk egymással rokon,
Ott jár ámulva a határokon.
Megérti, az égről pokolba le
Hogy minden egy nagy lánc egy-egy szeme,
Melyet mint dal, mint összhang foly körűl
Az Isten lelke véghetetlenűl. -
E dal egy hangja volna a világ,
Ha volna úgy, minőnek alkoták;
De az ember teremteni akart,
Kitépte földét s elrontá a dalt. -
Azóta éltünk mint vad ének zeng,
Széthangzik minden, rémesen kereng,
S kinek szent ihletéstől ittasan
Az összhangzásról még sejtése van,
Keblében fáj a szellemszó s kisír,
Félszeg földünkre szokni hogy nem bír.
S e szózat az, mely az őrültben forr,
Mit szerelem súg, a költő danol,
Mely lelkesített, jóslott, vezete
Mindenben, mit földünk nagyot szüle.
Azért megvetve ő is ellenét,
Meglátogatja régi menhelyét,
S mint isteneknek társa alkot ott
Magának összhangzóbb, szebb csillagot.
Magas lakából a föld s embere
Szemében porszemmé törpülnek le
És rajta dőre égi képzetek
Lesznek minden keservek, örömek. -
Hadd őrüljek hát meg s üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. -
Ha széttépsz minden pántot zordonan,
Mely éltünkhöz kötött, egyet meghagysz,
És ez egy által újra kínozasz. -
Ez egy mi volna más, mint a remény,
Mely még a sírnak is vak éjjelén
Keblünkbe éltet olt, hogy a halált
Is élő holtakként szenvedjük át. -
El hát veled, ne üldözz már tovább,
Legyen körűlem minden pusztaság !
Szakadj te is meg legvégső kötél,
Hadd őrüljek meg ! kínom véget ér
S kacagva mondom majd : Üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. - - -
Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek
Az őrült, melyet minden istenek
Elhagytak, sőt villám ütvén belé,
Ez Enclysionná * szentelé.
S mint sírtetőkre éjjel csillag száll,
Keblébe ily hatalmas isten jár,
S míg a testet sorvasztva rontja el,
Lelkét magával elragadja, fel
A csillagok honáig s túl azon
A testnek nyűgétől már szabadon. -
Mert nyűg a test, hol istenszikra van
És gyáva, kicsinyes korlátiban,
Minőket a világ elébe von,
Nem érti meg, mi túl repül azon. -
Kacagja hát csak a por gyermeke,
Ha szállni kezd korlátlan szelleme
S a végtelenbe nyargal, hol legott
Vad üstökössel bizton társalog.
Majd még magasb körökbe tévedez,
Hatalmasb szellemeknek társa lesz,
S hol két világunk egymással rokon,
Ott jár ámulva a határokon.
Megérti, az égről pokolba le
Hogy minden egy nagy lánc egy-egy szeme,
Melyet mint dal, mint összhang foly körűl
Az Isten lelke véghetetlenűl. -
E dal egy hangja volna a világ,
Ha volna úgy, minőnek alkoták;
De az ember teremteni akart,
Kitépte földét s elrontá a dalt. -
Azóta éltünk mint vad ének zeng,
Széthangzik minden, rémesen kereng,
S kinek szent ihletéstől ittasan
Az összhangzásról még sejtése van,
Keblében fáj a szellemszó s kisír,
Félszeg földünkre szokni hogy nem bír.
S e szózat az, mely az őrültben forr,
Mit szerelem súg, a költő danol,
Mely lelkesített, jóslott, vezete
Mindenben, mit földünk nagyot szüle.
Azért megvetve ő is ellenét,
Meglátogatja régi menhelyét,
S mint isteneknek társa alkot ott
Magának összhangzóbb, szebb csillagot.
Magas lakából a föld s embere
Szemében porszemmé törpülnek le
És rajta dőre égi képzetek
Lesznek minden keservek, örömek. -
Hadd őrüljek hát meg s üdvöz legyen
A régi romján szebb új életem. -
Mennykő csapás által megszentelt hely a Helleneknél
