Madách Imre: Emlékezés az első szerelemre
Mult idők álmába vissza-vissza !
Lengjen egyszer még előmbe képed
Első szerelem, te ég leánya !
Gyászat ölte s vitték társaságba, . . .
Bábja mától rá már hasztalan vár
Kis testvérét hogy temetni látta.
A vígasz meg úgy sajgott szívében;
Semmi jót sem várhatott azoktól
Kik testvérét most vivék ki épen.
Sirdogáltunk együtt s felmosolygánk;
Nem kötöttünk frígyet nagy szavakkal,
S öntudatlan már is frígyben állánk.
Érzém én is, hogy védője lettem,
S a kicsiny fázó hogy átmelengne
Szánakozva e kebelbe vettem.
Tükröt leltem én a lány szemében.
Ő virágbokrétát ment ki szedni,
Én madárzenét hallgatni mentem.
Hol virágok gazdagon teremnek,
Hogyha lépteink találkozának,
Arról csak madár s virág tehetnek.
Vonja egymást s együtt megpihennek,
Vágyunk sem volt más, minthogy nyugodtan
Egymás mellett nézzünk a nagy égnek.
Kis szerencse koszorút kötözve,
Nem mondók, de szűnk érzette híven
Mindenik hogy mit gondolt felette.
Mink meg egymásnak szemébe néztünk,
S nem tudók, hogy szem vagy napsugár-e,
Amitől úgy általmelegedtünk.
Azt hivők temérdeket beszéltünk,
S hallgatók csak szíveink verését,
S hallgatván egymás szemébe néztünk.
Mindenik bájt már születni láttam,
S úgy érzém, mind általam teremtek,
Mindenikre olyan büszke voltam.
Féltem, hogyha másnak nyilni látom,
S mégsem tudtam semmit is a vágyról,
A lánykát hogy bírni én ohajtom.
Föld poráig a világ egészen,
És nem ismerők azt még nevéről,
Csak mint Istent százezer müvében.
E nevet; megdöbbenünk reája,
S mint virágot őszi szél, ha rontja,
Elporlik szivünk üde zománca.
Hej, de mi nem érezők folyását !
Ifju szívnek holnap és ma nincsen,
Hogy kitűzze a hajnal határát,
S jött a búcsú, nékem szólni kellett,
Átkaroltam egyszer még a kedvest,
Ajkam ajkára csókot lehellett.
Menni kell, merre a lélek űz, hajt;
S csendesen gondoltam csak magamban :
Lányka, boldog, aki boldogít majd.
Ellenkezve elpirult szerényen,
Hangja elhalt a nagy szívveréstől
S hosszabb volt a csók, mint volt különben.
Árván vettem egykor e kebelbe,
Úgy megnőtt, hogy bétölté egészen
És nélkűle árva szűm leendne.
Mint amelytől így kigyúla arca,
És a boldog tán én is lehetnék,
Kit majd boldogítand a leányka.
Ragyogó harc izgató varázsa,
A zajgó lét ismeretlen élve
Elborított, mint tengernek árja.
Elfásultnak hittem már e keblet;
Ah, de éjjel! álom szállt le hozzám
S benne a lány arca ott derengett.
Könnyet ejte az örömpohárba -
Szemrehányás társult a mosollyal.
Óh jövök, íövök lelkem virága !
Bokrétát nyujtottam az arának,
Reszketék és elsápadva láttam,
Harmat renge kelyhén a virágnak.
A virágot nem hajnalban szedtem? -
Halvány lett ő, halvány lettem én is,
S most sugám először, hogy szerettem.
És emléke mégis milyen édes !
Kínja is ha már ily boldogító,
Mily végetlen üdvre lenne képes - -
Melyet meg nem ráz már bú viharja,
Mint a sziklát - ámde fényözönnel
A mosolygó nap sem aranyozza,
Mint a lepke hímes tünde szárnya,
Gondolok mind e szelíd keservre,
Édesebbre, mint az üdvnek álma,
Játékát könnyel s mosolygva nézi,
Néki mindörökre elveszének,
S már többé varázsukat sem érti.