Madách Imre: Az aggastyán
Kis falum hogy tőled váltam én.
Most emlékek könnye reng szememben,
Amint akkor fénylett a remény.
E még akkor oly kicsinyke fák !
Bokrétát adhattak csak bucsúmkor,
Most koporsót adhat minden ág.
Itt játszottunk pajzán gyermekek
S hallgatók vidám kicsi lánykákkal
A madárkák hogy mint zengenek.
Gyermekek cikáznak most is itt,
S mint ha látnék régi cimborákat,
Olyan ismerősök arcaik.
Gyermekik vagy unokáik tán,
Kikben atyjok, mint hervadt virágszál,
Megujult, ha jő az új korány.
Hószakállal, mankóval kezén
Hajh teremtő Isten! legvidámabb
Játszó társam volt egykor a vén.
Vagy mi van még bennem ? semmi már.
A kalitka megmaradt s belőle
Ifjuságunk, a madár, kiszállt.
A leánykát ott szerettem meg.
És szerelmünk számoló szülőtől
E vén bükk hűsébe rejtezett.
A hold fénypalástot vont fölém,
Minden úgy volt mint most, minden, minden,
Egy nem volt csak, mert más voltam én.
A vén bükk árnyában két alak !
Óh te vagy, te vagy, kedves leányka,
Régi fényben, mint imádtalak.
Mely fölöttem oly pusztítva kél,
Hogy ifjúságom hűtlen barátként
Emlékemben is már alig él.
Téli arcán hó a ritka haj;
Minden, minden régen mult napokból,
Számolás itt, ott érzés, sohaj.
És arcának sírja ím kinyíl,
Míg belőle régi ismerőként
Szellem kél s a mult időkről hír.
Mostan ő a számoló szülő,
Most gúnyolva nézi a szerelmet,
Akkor érte halni kész volt ő.
Aki csókomnál úgy reszketett,
Érzené-e hogy lelkünk rokon még,
És hogy a frigy égben köttetett.
Mások lettek most, kik mi valánk,
Mi a vének nyomdokába léptünk,
Akiket rég föld alá rakánk.
Fénypalástot nap sugára sző,
Ott sötétlő fűzeknek tövénél
Gyászos a hab, mint a szemfedő.
S új hab jő, a régi elmegyen,
Fényt, árnyat nem visz egy sem magával,
Ott áll az a kitűzött helyen. - -
Minden ház jó ismerő velem,,
A holdfénynél ablakik ragyognak,
Rám mosolygva oly rejtélyesen.
Hol néz bajtárs ki az ablakon;
S új arc bámul mindenünnen csak rám
Mindenütt új nemzedék vagyon.
Messzebb, messzebb árván, hontalan,
Mint utósó ember, aki él még
És világa romladékban van.
Eltemettem, aki üldözött,
Eltemettem azt is, aki egykor
Tán sírt volna még sírom fölött.
Kísértetnek én a házokat.
A teremtő ember sírba szállott
És sárfészke mint váz megmaradt.
Fejfa annyi csak, mint mennyi volt.
Hej de itt is régiek helyébe
Minden sír kapott már új lakót.
Most kelnek fel a sírszellemek,
És én bennek régi cimborákra,
Régi játszó társakra lelek.
A földön már idegen vagyok.
Innen intnek édes nyúgalomra
Jól ismert testvéries karok.
Hozzám sírni gyászos unokák,
S a sírokra, melyek nékünk szentek
Voltak egykor, a felejtés hág,
Melyet hervadó virág lehel;
Aki a virányt nem ismeré, mért
Volna annak gyászos síri jel.
S minket is örök feledség fed,
Él még a lélek, mely bennünk éle;
Névben változott csak, lényben egy.