Madách Imre: Nyári estén
Csatában állnak kék bérceknek ormán.
Kiomló vérök a gyors fellegek
Ezüstös szárnya szélein ragyogván.
Remény, lemondás lesz-e harci bére,
És szíve vérzik, míg a csendes éj
Szét nem teríti szárnyait fölébe;
Szelíd emlékek rezgő holdsugára,
Vérző sebünket bémerítve a
Mosolygó búnak enyhe harmatába.
Kaszák pengése elhangzott felette;
Csak a patakcsa suttog halk zenét,
Ha tükörébe kis virág hajlik be.
A tenger, melynek keblén béke várja;
Mellette a pór lassan lépeget,
Miért sietne, kis falvát ha látja.
Az estharangnak reszkető beszéde,
S levont süveggel mén a pór odább,
Úgy érzi, mintha szentegyházba lépne.
Lágy szellö suhan forró homlokán el,
Felszárogatja azt, majd harmatot
Hullat, majd ismét illatot ragad fel.
Sir a furulya és kurjong a pásztor,
A nyáj kolompol, tüsszög és legel,
A visszhang ébred ostorpattogástól.
A tűz felé és egyre-egyre koppan -
A denevér cincogva surran el
Mint sejtés félig körrajzolt alakban.
Mindent betölt és egy rezgésbe olvad,
Elkábít, mintha a föld szelleme
Felköltött volna minden kis fűszálat.
Az életzajból egy dal zeng csupán ki,
A csattogányé utca-hosszan ím,
S a dalt az ifju nép dallal kiséri.
Egész világon széjjeláradozna
A föld és ég, e régen elszakadt
Két testvér is, dűl egymásnak karjába.
S ezen csillagként égnek fénybogárkák,
A méla hold a frígy apostola,
S ezüst sugári azt összébb csatolják.
Előtte mennek bőgő marhanyájak,
Meg-meg ritkulva egy honos kapun,
Mig körmeik porfelhőket kaparnak.
Egy-egy háztűz vidám fellobbanása;
A tűz fellobbant, mert bogárszemü
Menyecske rőzsét most rakott reája,
Mázos bögrékben a szűk estebédet,
S kis gyermekével karján a söpört
Udvarra megy, hogy várja ott a férjet.
Vidáman menve a nagyobb leányhoz,
Jól tudja már, hogy simogatja majd
S kicsiny kezében néki sós kenyért hoz.
Dobogva jő a tüsszögő lovakkal,
És a csikorgó gémnek vályuján
Meg-megkinálja most huzott itallal.
Hol együtt él még Isten, ember, állat -
Csak lépj be - akit ilyen rév fogad,
Ah, annak lelke nem, csak teste fárad.
Mögötte szűköl a házacska őre,
Az örvös eb, és úgy tolakodik
A zajgó kis család vidám körébe.
Az estebéd már párologva várja,
A gazda osztja ki a kenyeret,
A házi asszony áldást ad reája.
S ki mit tapasztalt az nap, elbeszéli;
Odább vetetten áll a tornyos ágy,
Melyben még élnek tündérhon regéi.
Az álom és a szerelem honolnak;
Testvéreül csókolják a nyomort
A dús szerencse választott fiának.