Kosztolányi Dezső: ÉNEKEK ÉNEKE
mannás szájadból sohasem,
hogy megtaníts örökre lenni,
lángként lobogni, éhesen.
áldott melledből eleget,
hogy tudjak a szomjamba hinni
s úgy nézni téged, mint eget.
és mintha rútul játszanál,
a dús teríték csupa pompa,
de üres a pohár, a tál.
s te a múlót megfékezed,
ígérve mindég, tiltva mindég
mint papnő emeled kezed.
és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyeim vizével,
kongó reményekkel etetsz.
a te oldásod megkötött,
s lihegve tartasz engem, embert,
az isten és állat között.
hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné
és bárhová nézek, te vagy.
te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
tudom, mi itt e lakoma,
ó, folyton-új és folyton-ócska
természet ősi cinkosa.
földön nevelni ily hitet,
miért e fájdalmas remekmű,
bennem mi végre épited?
ki ezt a sorsot rótta rám,
boldogtalan játékra késztő,
csodára nevelő anyám.