Kosztolányi Dezső: ÉN IS
ÉN IS
Ó, Dante, aki búsan révedezve
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
jártad szülőhonod szennyes sarát,
s reád mutatva szólt hűtlen Firenze:
"Ez egykoron lenn a pokolba járt";
lenn jártam én is s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.
lenn jártam én is s borzasztóbb pokolban,
de nem vezérelt engemet barát.
Kuszált hajakkal, sírva bujdokoltam,
kigyó harapta vérző köldököm
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
kigyó harapta vérző köldököm
s pillámra dermedt forró könnyem ottan.
Csiklandozott hideg halálöröm,
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.
vacogtam én is kénes habjaidban,
és útamat még máig is töröm.
A Tantalusz kínkelyhét én is ittam,
izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.
Megettek ördögök s a testem itt van.
izzadtam jégbe, fáztam tüzkohón.
Megettek ördögök s a testem itt van.
Véresre martam ökleim mohón,
és mindhiába a szivembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.
és mindhiába a szivembe vert kés,
ha meghalok, százszor megújhodom.
Magam vagyok a poklom, az erem kész
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
csatorna, hol forr a tüzes patak,
futnék magamtól és nincs, nincs menekvés.
Bukom, botorkálok a kín alatt,
a tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.
Felhagytam én már rég minden reménnyel,
az ásitó bolton nincs semmi fény,
utamban a kétségbesés vezérel.
a tűhegyű korom, a néma éjjel,
a vasfogós manók mind kínzanak.
Felhagytam én már rég minden reménnyel,
az ásitó bolton nincs semmi fény,
utamban a kétségbesés vezérel.
Ó, mert nekem nincsen Beatricém!
1906
