Kosztolányi Dezső: ÉN
ÉN
Mi ez a rejtély?...
szagggatja élesen a fájdalom,
hogy mindenik ideg sajog belé.
Magamra eszmélek, felébredek
s agyamban egy vonagló gondolat forr.
| Érzem, a fejem zúg, |
hogy mindenik ideg sajog belé.
Magamra eszmélek, felébredek
s agyamban egy vonagló gondolat forr.
Mi ez, mi ez?
Szemlélem a kezem, szájam tapintom,
félő gyönyörrel hallom a szavam
és érezem a testemet, amint
a pamlagon kényelmesen kinyúlok.
Csak hallgatom, hogyan dobog szivem
s hideg borúval bámulom magam,
mint a vasúton az első beszállót,
kit fáradott közönnyel megtekintünk.
Hogy később mindörökre elfelejtsük.
| Egy gondolat fut át. |
félő gyönyörrel hallom a szavam
és érezem a testemet, amint
a pamlagon kényelmesen kinyúlok.
Csak hallgatom, hogyan dobog szivem
s hideg borúval bámulom magam,
mint a vasúton az első beszállót,
kit fáradott közönnyel megtekintünk.
Hogy később mindörökre elfelejtsük.
Mi ez a rejtély?...
Látom magam és elcsodálkozom,
minden tagom oly kézzel fogható,
mint egy tovább hajítható darab fa
s mégis nekem örök, sötét titok.
Vágynám bezúzni, ámde nem merem,
mert összetörni fájdalmas halál
s titkos szövetjén, élő porcikáján
remegve lüktet az egész világ,
a végtelen űr miriád atómja
s ha meghal, a világ is véle vész el.
| Álmodom talán? |
minden tagom oly kézzel fogható,
mint egy tovább hajítható darab fa
s mégis nekem örök, sötét titok.
Vágynám bezúzni, ámde nem merem,
mert összetörni fájdalmas halál
s titkos szövetjén, élő porcikáján
remegve lüktet az egész világ,
a végtelen űr miriád atómja
s ha meghal, a világ is véle vész el.
Gyakorta fülledt este, amikor
a néma nyelvű eszme is beszédes,
és a vajúdó gondolat piheg,
s a titkos érzés őrült táncra kél:
a néma nyelvű eszme is beszédes,
és a vajúdó gondolat piheg,
s a titkos érzés őrült táncra kél:
borzadva, félve hallom hangomat,
a néma légbe száll. S oly idegen.
Oly bágyatag csodálkozó fülemnek,
mint hogyha távol zajnak álma lenne.
A többi rám ismer belőle mind -
csak én nem értem, mit jelent e hang.
a néma légbe száll. S oly idegen.
Oly bágyatag csodálkozó fülemnek,
mint hogyha távol zajnak álma lenne.
A többi rám ismer belőle mind -
csak én nem értem, mit jelent e hang.
S tükörbe nézek. Az ezüst lemezről
bámul felém egy ismert-ismeretlen,
sok kúsza, zöld, fehér és barna színfolt,
hosszan leomló haj zsíros vonalja,
két villogó szem harmatos derűje,
amely lobogva, mint két gyenge lámpa,
világosságot ád és fényt kiván.
bámul felém egy ismert-ismeretlen,
sok kúsza, zöld, fehér és barna színfolt,
hosszan leomló haj zsíros vonalja,
két villogó szem harmatos derűje,
amely lobogva, mint két gyenge lámpa,
világosságot ád és fényt kiván.
Mi ez a rejtély?...
Élesszetek tüzet a tárna öblén,
hol nappal-éjjel küszködöm magam
s aranyt túrok körömmel, vas-pöröllyel
vagy húnyjon el a sápadt, vaksi fény,
mely a homályos űr ölén dereng.
| Ó, feleljetek! |
hol nappal-éjjel küszködöm magam
s aranyt túrok körömmel, vas-pöröllyel
vagy húnyjon el a sápadt, vaksi fény,
mely a homályos űr ölén dereng.
Mi ez a rejtély s ez a sejtelem?
Ím, e világos, termő pillanatban -
a perc e végtelen kicsinyke részén,
ameddig tart egy röpke villanás -
reszketve, lázban égve ébredek fel
a színes és tapintható zavarból
és látva-látok, a mélységbe látok
s rémülve érzem, hogy az ős-titok,
az ősi rejtély, ősi sejtelem,
amit ennen-kezemmel érezek,
amit csodálva hallok en-fülemmel:
az én vagyok!
a perc e végtelen kicsinyke részén,
ameddig tart egy röpke villanás -
reszketve, lázban égve ébredek fel
a színes és tapintható zavarból
és látva-látok, a mélységbe látok
s rémülve érzem, hogy az ős-titok,
az ősi rejtély, ősi sejtelem,
amit ennen-kezemmel érezek,
amit csodálva hallok en-fülemmel:
az én vagyok!
1907
