Kosztolányi Dezső: UTOLSÓ VERSEK
UTOLSÓ VERSEK
1
Ki vagy te? Gyakran felsikoltok,
hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.
hogy lángra gyullaszt tűzöled,
s érzem, nem voltam sohse boldog
s mi hozzád fűz, csak gyűlölet.
Sötét szépségeddel kegyetlen
szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
egy árva, szent asszony sirat.
szétűzted édes álmomat,
s nem bánod azt, hogy otthon engem
egy árva, szent asszony sirat.
Ki vagy fiúrabló lidérc te,
ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
a lámpafényes, bús szobán?
ki mint egy lázas látomány
jelensz meg fényesen, igézve,
a lámpafényes, bús szobán?
Ki vagy, ki sohse fogysz ki csókból,
kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
s átkoznak a félő anyák?
kin nem fog átok, néma vád,
te, akit minden férfi csókol
s átkoznak a félő anyák?
2
Halott asszony az én szerelmem,
aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
lebeg a hosszú szemfedél.
aki nem érez és nem él,
s meredt, fehér, szederjes arcán
lebeg a hosszú szemfedél.
Magas, sötétlő sírban alszik,
s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
feldobja és hűs könnye foly.
s azt sem tudom, hogy merre, hol,
éjjente, érzem, sírja terhét
feldobja és hűs könnye foly.
Ekkor kitárja gyenge karját,
vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
ha majd én is halott leszek.
vár, hí, mint a szerelmesek,
de akkor lesz menyasszonyom csak,
ha majd én is halott leszek.
3
Nyomomban a fekete asszony,
a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
és csókkal öl meg játszi harcon...
a vérivó, halvány, szelíd,
ki szép szavával ront meg itt
és csókkal öl meg játszi harcon...
Nyomomban a fekete asszony
s ha szenvedek bús éjjelen,
néz, nem könnyez mégsem velem
s letépi párnám, hogyha alszom...
s ha szenvedek bús éjjelen,
néz, nem könnyez mégsem velem
s letépi párnám, hogyha alszom...
Nyomomban a fekete asszony
és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
s véresre marja lázas arcom...
és vándorútamon követ,
hol elhagy a sivár tömeg
s véresre marja lázas arcom...
4
Sirasd meg árva, ifjú életem!
Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
s most porba roskadok le némán.
Nézd, elfogyott mind a rakétám,
egykor enyém volt a nagy végtelen
s most porba roskadok le némán.
Sirasd szegény, ifjú barátodat,
hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
te vagy dicsőségem s a célom.
hogy ráütött a szörnyü démon,
eltört a tollam, lángom is lohad,
te vagy dicsőségem s a célom.
Dacos fejem lehull, a szív
örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
és eltemetsz sötét hajadba.
örvénye von vadul ragadva.
Megfojtanak parázsló csókjaid
és eltemetsz sötét hajadba.
5
A végtelen nagy éjszakába mégysz,
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
midőn a lámpák fényük gyéren adják,
te ellesed az alvók gondolatját,
mitől nehéz lesz a szív és az ész;
bolygasz magadba, társaid az árnyak
s reggelre arcod krétaszínű, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
s reggelre arcod krétaszínű, sápadt,
örvénybe ránt le a sok bús titok,
mi mákonyával már elbóditott;
setét sikátoron befutsz a ködbe,
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.
hol legnagyobb a fojtó némaság,
s kitárva gyenge karjaid, hörögve
átöleled a téli éjszakát.
6
Még mostan is szeretlek,
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.
de úgy, mint egy halottat.
Kihamvadt gyenge lelked
álomba néha von csak.
És hidd, te is szeretsz még,
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsét a szívedben.
én egykori szerelmem,
s meggyújtod régi emlék
sírmécsét a szívedben.
Nézünk egymásra még mi,
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?
de ajkaink dadognak...
Mit is lehet beszélni
két ily hideg halottnak?
7
A szél a drótot tépte, rázta,
pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
hogy tőle szívszorongva váltam.
pelyhek szitáltak a homályban,
halk és fehér volt ama éjfél,
hogy tőle szívszorongva váltam.
Mozgó, sötét mélységek öble
nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
mint tűntem el a hóviharban.
nyelt el, amint tovább haladtam
s ő nézte halvány lámpafénynél,
mint tűntem el a hóviharban.
1905-1906
