Kosztolányi Dezső: TÉL
TÉL
Victoria Sackville-West
Nincs semmi szín, csak forma, szerkezet,
fák csontja, nyírek pöttyös-tarka héja,
fák templomíve, csipkés ablak-éke,
havas mezők és csöndes fák a hóban
zord, néma, északi fátylak homályán,
amint az éjre és a holdra várnak,
mely sápatag, mint a Tél szelleme,
az égre leng, havas-széppé büvöl,
fák gyönge-finom árnyait vetíti,
hold-árnyakat dob hold-sütötte hóra,
rém-árnyakat, melyek vele inognak
s fakók, akár ezüstpénz fölirása
A mennybe - tar hegyláncok, kráterek,
Hold-Apenninek, vén vad pusztaságok
árnyát dobálja le a hűvös űrből,
ahonnan a Föld messze túlragyogja
a többi bolygót mind a szemhatáron,
s tengerje, szárazföldje, hegyvidéke
bizton ragyog rá, mint dicső planéta
lebeg a térben, a nyomába vonva
ezüst csatlósát, mely sohase látja
népek dúlását, harcokat, bosszút, bút,
vért, mely pirosra színezi aranyját,
csupán királyi tömbjét látja onnan,
bús Ázsiát, a Csöndes-Óceánt.
Ő, az ezüst csatlós, ki rémszerű fák
rémét vetíti a havas mezőkre.
A fényes éjben most ember se moccan,
csepp házak alszanak zárt ablakukkal,
csak a nyulak szökellnek éberen,
cicáznak a sövényen tepsi-füllel,
vattás nyomokkal rúgva a havat.
Fák, kazlak állanak a hold világán
hóval belepve s egy kupac az ágról
a földre csusszan surranó sohajjal.
Tündér magányuk élvezik az erdők.
fák csontja, nyírek pöttyös-tarka héja,
fák templomíve, csipkés ablak-éke,
havas mezők és csöndes fák a hóban
zord, néma, északi fátylak homályán,
amint az éjre és a holdra várnak,
mely sápatag, mint a Tél szelleme,
az égre leng, havas-széppé büvöl,
fák gyönge-finom árnyait vetíti,
hold-árnyakat dob hold-sütötte hóra,
rém-árnyakat, melyek vele inognak
s fakók, akár ezüstpénz fölirása
A mennybe - tar hegyláncok, kráterek,
Hold-Apenninek, vén vad pusztaságok
árnyát dobálja le a hűvös űrből,
ahonnan a Föld messze túlragyogja
a többi bolygót mind a szemhatáron,
s tengerje, szárazföldje, hegyvidéke
bizton ragyog rá, mint dicső planéta
lebeg a térben, a nyomába vonva
ezüst csatlósát, mely sohase látja
népek dúlását, harcokat, bosszút, bút,
vért, mely pirosra színezi aranyját,
csupán királyi tömbjét látja onnan,
bús Ázsiát, a Csöndes-Óceánt.
Ő, az ezüst csatlós, ki rémszerű fák
rémét vetíti a havas mezőkre.
A fényes éjben most ember se moccan,
csepp házak alszanak zárt ablakukkal,
csak a nyulak szökellnek éberen,
cicáznak a sövényen tepsi-füllel,
vattás nyomokkal rúgva a havat.
Fák, kazlak állanak a hold világán
hóval belepve s egy kupac az ágról
a földre csusszan surranó sohajjal.
Tündér magányuk élvezik az erdők.
De jő egy ember, egy kivert csavargó,
hajléka nincs, hogy védje őt a hótól,
csoszogva lépeget a fák között.
Révedt, öreg. Egy dölt fatörzsre rogy le,
az éjbe olvad, néma csönd borul rá,
vidor nyulak ugrálnak ott az árnyban,
melyet a hold vet. Honnan jő? Mi is volt
története? Egyforma, hosszú út volt,
éles, gonosz, kaján tekintetek közt,
s most végre elcsüggedt szegény, megállott.
De hogy botolt a hó-takarta Kentbe,
a tompaság és jaj mily éjjeléből
a szép, hideg halál ez éjjelébe?
Mily férfi nemzé, mily nő ringatá őt?
Csak alszik a fatönkön, s hópihék
viharzanak és szállanak körötte,
fehéren illetik sötét alakját,
s az elfeledt erdőbe bús szobor lesz,
az, ami az ember volt, megfagyott csönd,
gondolkodás és rejtély képe lesz ő,
s álomba dermed. Rossz kabátja szíve
titkát takarja. A nyulak szökellnek
tovább az árnyakkal, mert jobb a csöndes
halál, miként az élet gyors veszélye
e rossz világban, éj és virradat közt,
mikor az élet megszokott ütemje
elszenderül, e néma, bús világban,
ahol csak a csönd van s az áldozó hold.
hajléka nincs, hogy védje őt a hótól,
csoszogva lépeget a fák között.
Révedt, öreg. Egy dölt fatörzsre rogy le,
az éjbe olvad, néma csönd borul rá,
vidor nyulak ugrálnak ott az árnyban,
melyet a hold vet. Honnan jő? Mi is volt
története? Egyforma, hosszú út volt,
éles, gonosz, kaján tekintetek közt,
s most végre elcsüggedt szegény, megállott.
De hogy botolt a hó-takarta Kentbe,
a tompaság és jaj mily éjjeléből
a szép, hideg halál ez éjjelébe?
Mily férfi nemzé, mily nő ringatá őt?
Csak alszik a fatönkön, s hópihék
viharzanak és szállanak körötte,
fehéren illetik sötét alakját,
s az elfeledt erdőbe bús szobor lesz,
az, ami az ember volt, megfagyott csönd,
gondolkodás és rejtély képe lesz ő,
s álomba dermed. Rossz kabátja szíve
titkát takarja. A nyulak szökellnek
tovább az árnyakkal, mert jobb a csöndes
halál, miként az élet gyors veszélye
e rossz világban, éj és virradat közt,
mikor az élet megszokott ütemje
elszenderül, e néma, bús világban,
ahol csak a csönd van s az áldozó hold.
