Kazinczy Ferenc: AZ ÉN SUGALLÓM.
AZ ÉN SUGALLÓM.
Az a kis lyányka, kit nekem,
Hogy verseim sugallaná,
Társúl a Musa rendele,
Egy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó;
Enyhítni kész a szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a gonosz szél,
Elkapja egy pajkos gondolat,
Nem bír magával, egyre sért
Barátot és patvarkodót.
És hogy ne fájjon a döfés,
S enyhűljön a seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja el nyilát!
S zománcz fogsort látat vele,
És a legbájosb ajkakat.
S ezek miatt a vett döfést
Patvarkodója, mint barátja,
Békéve1 és nevetve tűri,
S a vett döfésnek még örűl,
S csókolja a szép szelíd' kezét.
Hogy verseim sugallaná,
Társúl a Musa rendele,
Egy csintalan, dévaj gyerek.
Epéje nincs, de gondolatlan;
Jámbor, szelíd, de nagy bohó;
Enyhítni kész a szenvedőt,
Az ártatlant kész védeni,
Ha bár saját vesztével is.
De néha rá jön a gonosz szél,
Elkapja egy pajkos gondolat,
Nem bír magával, egyre sért
Barátot és patvarkodót.
És hogy ne fájjon a döfés,
S enyhűljön a seb, mellyet ejte,
Nevetve pattantja el nyilát!
S zománcz fogsort látat vele,
És a legbájosb ajkakat.
S ezek miatt a vett döfést
Patvarkodója, mint barátja,
Békéve1 és nevetve tűri,
S a vett döfésnek még örűl,
S csókolja a szép szelíd' kezét.
| Nem ily szelíd az ő keze, |
Dagálylyal járul ő elébe.
Öl akkor és nem sért, nyila.
Nevet, mert ő szeret nevetni,
Ilyenkor is, de megvetéssel,
Hogy jobban sújtson a csapás;
S örűlve, hogy haragja néktek,
Kedvét nyilván jelentheti,
Kiknek virágait nyújtogatta.
