Kazinczy Ferenc: HORVÁTH ÁDÁMHOZ.
HORVÁTH ÁDÁMHOZ.
Oh te, kinek harsány hadi kürtje Tihanynak enyelgő
Szűzeit eddig nem hallott hangokra tanítá,
Hogy valamerre kevély hullámait hányja zajogva
A Balaton, Hunyadit, Hunyadit riadoznak az erdők.
Horváthom, jer! akár Platoval az elme nem ismert
Léte felől ébrent álmokba merűlve bolyongasz -
Én oda nem késérlek; - akár Csapodidnak igazlott
Karján a rejtett szépség ösvényinek indúlsz;
Jer, kérlek, s Eratóm mit adott ajakimra, figyelmezz.
Kedvell ő téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyújtván érette, kifejté.
Halld azt most tőlem, s majd tőled hallja barátnéd.
Szűzeit eddig nem hallott hangokra tanítá,
Hogy valamerre kevély hullámait hányja zajogva
A Balaton, Hunyadit, Hunyadit riadoznak az erdők.
Horváthom, jer! akár Platoval az elme nem ismert
Léte felől ébrent álmokba merűlve bolyongasz -
Én oda nem késérlek; - akár Csapodidnak igazlott
Karján a rejtett szépség ösvényinek indúlsz;
Jer, kérlek, s Eratóm mit adott ajakimra, figyelmezz.
Kedvell ő téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyújtván érette, kifejté.
Halld azt most tőlem, s majd tőled hallja barátnéd.
Melly inségbe merűlt e hon, mivel istene sírját
És a helyt, hol az élt, meghalt, s mennyekbe repűlt fel,
Elnyerni ohajtá egy fösvény s gyenge királyunk,
S új koronát víván, koczkára vetette sajátját,
Hirdeti még most is sok pusztult környe hazánknak.
Megsiketűlt az eszesb fél ellenzésinek, és ment,
S népe között a leggyávább, egyszerre vitéz lőn,
S csábított s csábúlt seregét harczokba vezérlé:
Hősei mind követék; ment Tornai Farkas is, ámbár
Margitja orczáin bánatnak könnyei folytak,
S házassági szerelmöknek szent záloga, s első
Záloga, csak mostan kezdte éreztetni, hogy éled.
Nője felé, szép nője felé repdestenek égő
Gondolati, azt látta, azt hallotta, azt óhajtotta;
Azt és semmit mást, s egyebet nem semmit! Utána
Jajgatták Margitja nevét a kármeli bérczek,
S Tábor s Mamre tetői, miként nem sokkal előbb még
A könyörűletlenét a barkai szikla kiáltá.
Mostan a zuhogó Jordán fövenyére ledőlve,
A kedvest keseregte megint, s bőv könnyeket öntvén,
A siket erdők közt ekként hallatta siralmait:
És a helyt, hol az élt, meghalt, s mennyekbe repűlt fel,
Elnyerni ohajtá egy fösvény s gyenge királyunk,
S új koronát víván, koczkára vetette sajátját,
Hirdeti még most is sok pusztult környe hazánknak.
Megsiketűlt az eszesb fél ellenzésinek, és ment,
S népe között a leggyávább, egyszerre vitéz lőn,
S csábított s csábúlt seregét harczokba vezérlé:
Hősei mind követék; ment Tornai Farkas is, ámbár
Margitja orczáin bánatnak könnyei folytak,
S házassági szerelmöknek szent záloga, s első
Záloga, csak mostan kezdte éreztetni, hogy éled.
Nője felé, szép nője felé repdestenek égő
Gondolati, azt látta, azt hallotta, azt óhajtotta;
Azt és semmit mást, s egyebet nem semmit! Utána
Jajgatták Margitja nevét a kármeli bérczek,
S Tábor s Mamre tetői, miként nem sokkal előbb még
A könyörűletlenét a barkai szikla kiáltá.
Mostan a zuhogó Jordán fövenyére ledőlve,
A kedvest keseregte megint, s bőv könnyeket öntvén,
A siket erdők közt ekként hallatta siralmait:
«Fekete szemü szép hölgyecske
Röpülhetnék csak mint a fecske,
Még ma szállanék szemed láttára
Ablakod rostélyozatjára.
Röpülhetnék csak mint a fecske,
Még ma szállanék szemed láttára
Ablakod rostélyozatjára.
S addig dudolnám énekemet,
Míg megszánván esdeklésemet,
Kis kamarádba befogadnál,
S öledben nyugvó helyet adnál.
Míg megszánván esdeklésemet,
Kis kamarádba befogadnál,
S öledben nyugvó helyet adnál.
Nem kellene nékem kalitka,
Hogy engemet benne tarts fogva,
Mert ha elűznél is mellőled,
Még sem röpülnék el én tőled.
Hogy engemet benne tarts fogva,
Mert ha elűznél is mellőled,
Még sem röpülnék el én tőled.
Délben asztalodra röppennék,
Étkes s vidám vendéged lennék,
Megcsipegetném falatodat,
S kis kannádból innám borodat.
Étkes s vidám vendéged lennék,
Megcsipegetném falatodat,
S kis kannádból innám borodat.
Fonni ha ülnél karszékedbe,
Felszállnék rokkád vesszejére,
S olly búsan nyögném énekemet,
Hogy könnyet hullatna szép szemed.
Felszállnék rokkád vesszejére,
S olly búsan nyögném énekemet,
Hogy könnyet hullatna szép szemed.
Estve ugyan, ha álom nyomna,
Elbúnék sürű kárpitodba;
De még hajnal előtt jó reggel
Felköltnélek víg csergésemmel.
Elbúnék sürű kárpitodba;
De még hajnal előtt jó reggel
Felköltnélek víg csergésemmel.
Ugrándozva járnék akkoron
Fel s alá puha paplanodon,
Félre rántogatnám kendődet,
Hogy láthassam bokor emlődet.
Fel s alá puha paplanodon,
Félre rántogatnám kendődet,
Hogy láthassam bokor emlődet.
Oh ki volna boldogabb mint én,
Szép völgyecskéjében fürödvén!
S bimbócskáit csókolhatnám,
Béla is irígyen nézne rám.
Szép völgyecskéjében fürödvén!
S bimbócskáit csókolhatnám,
Béla is irígyen nézne rám.
Jaj! de mint az árva gerlicze
Úgy bujdosom én mostan nyögve;
Mert nekem szárnyaim nincsenek,
Hogy szép Margitomhoz vigyenek.
Úgy bujdosom én mostan nyögve;
Mert nekem szárnyaim nincsenek,
Hogy szép Margitomhoz vigyenek.
András alatt, vérző buzogánynyal,
Vívok minden nap a pogánynyal,
Annak drágalátos véreért,
A ki érettem is onta vért.
Vívok minden nap a pogánynyal,
Annak drágalátos véreért,
A ki érettem is onta vért.
S a mikor karom a csalmákat
Úgy aprítja mint a torzsákat,
Így kiáltok szent Jézusomhoz.
Vígy, uram, egykor Margitomhoz!
Úgy aprítja mint a torzsákat,
Így kiáltok szent Jézusomhoz.
Vígy, uram, egykor Margitomhoz!
S im tisztulni látom az eget,
S rám a nap víg súgárt ereget.
Azt jelentvén, hogy nem sokára
Visszavisz az isten Tornára.»
S rám a nap víg súgárt ereget.
Azt jelentvén, hogy nem sokára
Visszavisz az isten Tornára.»
Így végzette dalát Eratóm, s eltűne. Szemérmes
Szép nyaka még ragyogott a ködben, s szélnek eresztett
Fürtjeiből oly kellemetes szag szálla le hozzám,
Mint a millyet ereszt kivirított bokra Fürednek,
Vagy Szántód gyönyörűn zöldellő gyepje, midőn azt
Balzsamomos violák lepik el még gyenge tavaszszal.
Homlokomat myrtuskoszorú s szép rózsa keríté,
S csattogatott szárnyon két hószín híve repűlt el
Cyprisnek, szent védje bizonyságára, felettem. -
Élni fogunk, kedves Horváthom! tégedet ádáz
Bellonád hadi kürtre kiállt, s már szárnyra repített
Szép nyaka még ragyogott a ködben, s szélnek eresztett
Fürtjeiből oly kellemetes szag szálla le hozzám,
Mint a millyet ereszt kivirított bokra Fürednek,
Vagy Szántód gyönyörűn zöldellő gyepje, midőn azt
Balzsamomos violák lepik el még gyenge tavaszszal.
Homlokomat myrtuskoszorú s szép rózsa keríté,
S csattogatott szárnyon két hószín híve repűlt el
Cyprisnek, szent védje bizonyságára, felettem. -
Élni fogunk, kedves Horváthom! tégedet ádáz
Bellonád hadi kürtre kiállt, s már szárnyra repített
Hangjaid a kiterült egeken úgy dörgenek, a mint
A dagadó Balaton, s Hunyadidnak mennyköve dörgött:
Engemet hív Eratóm kivirított erdeje békes
Árnyékába vezet, s ottan a holdnak ezüstszín
Fényénél oly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a nyúgoti szél lágy nyögdécslése, midőn az
Illatozó rózsák közt Czenczimet alva találja.
Örvendj! élni fogunk! s igazabb unokáim örömmel
Emlegetik, Horváthjáért mint ége Kazinczy!
A dagadó Balaton, s Hunyadidnak mennyköve dörgött:
Engemet hív Eratóm kivirított erdeje békes
Árnyékába vezet, s ottan a holdnak ezüstszín
Fényénél oly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a nyúgoti szél lágy nyögdécslése, midőn az
Illatozó rózsák közt Czenczimet alva találja.
Örvendj! élni fogunk! s igazabb unokáim örömmel
Emlegetik, Horváthjáért mint ége Kazinczy!
