Juhász Gyula: Ezek enyémek...
Mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
Mi fáj nekem e keserű világbul,
Mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Bús lelkemet, amely halottra fázott,
Minek az íze, emléke, zamatja,
Mért áldom én ez átkozott világot?
És hideg küszöbén, mint a kivert eb
Szűköltem hűs tavaszi éjszakában
S még mindig ég a régi, a beteg seb!
Hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
Mögöttem portád örökre becsaptam?
Aranyos gyertyafényben zongorázták
És benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
A fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
Hol húnyó nap van és a ködök vára
S lelkében örök vágyak messzesége!
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
Valaki, aki árván erre tévedt
S akinek útja végtelenbe mélyül...