Juhász Gyula: Kiss Józsefnek
Kiss Józsefnek
Öreg poétám, te kis szürke ember,
Az októberi bús alkonyaton,
Amint itt gubbasztunk égő szemekkel,
Életed titkán csügg gondolatom.
Az októberi bús alkonyaton,
Amint itt gubbasztunk égő szemekkel,
Életed titkán csügg gondolatom.
Ó mennyi dallamtól zsongott a lelked,
Hogy szórta szíved fényét, melegét.
Örök tavasznak illata belengett,
Örök hír szárnya csattogott feléd.
Hogy szórta szíved fényét, melegét.
Örök tavasznak illata belengett,
Örök hír szárnya csattogott feléd.
Pogány mámortól hányszor ittasultál,
E kurta élet hány tapsot adott
És mennyi gyászt, kudarcot és lemondást,
Meddő borongást, tenger bánatot.
E kurta élet hány tapsot adott
És mennyi gyászt, kudarcot és lemondást,
Meddő borongást, tenger bánatot.
Mégis szívedben bizton élt a sejtés,
Hogy a te dalod nem halkul soha.
Hogy benne fog ujjongani, zokogni
A jövendőség gyásza, mámora.
Hogy a te dalod nem halkul soha.
Hogy benne fog ujjongani, zokogni
A jövendőség gyásza, mámora.
Fejedre hinté közöny és gyűlölség
S a szálló idő az örök telet,
Ó de szívedben százszor színesebben
Bontja rügyét a tündér kikelet!
S a szálló idő az örök telet,
Ó de szívedben százszor színesebben
Bontja rügyét a tündér kikelet!
