Dsida Jenő: Részletek a Faustból
egyedül térdepelve:
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.
Ha elmegy ő,
És rosszabb, mint a
Temető.
Lázban ég:
Talán közeleg
Már a vég.
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.
Baktatom,
Csak őt lesem
Az ablakon:
Büszke, szép;
Szeme mosolyt szór
Szerteszét!
Mind a szók,
És kezet fog
És jaj, a csók!
Békém oda -
Nem is lelem
Többé soha.
Kebelem - -
Oh, ha csak egyszer
Ölelem!
Magamat,
És meghalok
A csók alatt.
Ki szólíthatná őt neven?
Ki mondhatná magáról:
Én őt hiszem?
Ki érezhetne úgy
És hallatná szavát:
Én nem hiszem?
Mindenható
Nagy Alkotó
Nem tart fenn tégedet?
Engem? Magát?
Nincs égi bolt fejünk felett,
Nem áll a föld évmilliókon át?
Nem kél fel minden este
Mosolygó fényű csillag-tábor,
Nem lát szemem szemedbe?
Nem kergetőz, tolúl
Láthatva és láthatatlanúl
Ezer titok
Szivedben és agyadban?
Merülj ez érzelembe,
S magad ha benne boldognak találod,
Nevezd, amint kivánod:
Boldogság! Isten! Szív szerelme!
Nekem nincs rá szavam,
Minden csak érzemény;
A név, a szó
Csak pára; füst; elillanó
Felhőben megtört égi fény.
Margit és Liza korsókkal.
Most biztosan napszámra sír
a kis dámáskodó.
Bűz, bűz! Kettőnek ád most inni s enni.
A fickón csüngött reggel-este!
Az volt aztán a mókás
sétába, táncba lógás!
Ő tolakodott mindenütt előre,
borral, kaláccsal tartatta magát,
s szépnek hitte magát a dőre;
gyűlt az ajándék nyakra-főre
s volt elfogadni arca-bőre.
Nyalás-falás, csók milliom -
No most letört a liliom.
Amíg mi fontunk éjehosszat,
s anyánk percig sem engedett,
setét lócán, a ház megett
bujálkodott a lelkemadta,
s a hosszú estét átmulatta.
Most állhat egyszál ingbe ki
a templomtérre s kuss neki!
Fürge az ürge s tág a világ!
Már elszelelt az úrfi.
a fiúk letépik a nászkoszorút,
mi meg szecskát szórunk a lába elé.
hazamenőben.
ha némely lányról görbe hír járt!
Ha más bűnéről szólni kezdtem,
nyelvemet fullánkká hegyeztem,
s bármily setétre kentem esetét,
nekem sohasem volt elég setét.
Magammal szörnyen nagyra voltam,
s most én is - én is megbotoltam!
De - Isten a megmondható -
szép volt, mi rávitt, s olyan megható!
Szentmise, orgona, ének.
Margit a néptömegben. Margit mögött
a Gonosz Lélek.
mikor még szűz-ártatlanul
léptél oltár elé,
kopott kicsi könyvből
imát rebegtél,
félig játék szivedben,
félig az Isten!
Margit!
Hol jár az eszed?
Lelked alján
miféle bűn kisért?
Anyád lelkéért mondsz imát, akit
te altattál el hosszú, hosszú gyötrelemre?
Ki vére alvad küszöbödön?
- Szived alatt
mi gerjed és mi terjed,
mi szorong s mi szorongat
sejtelmes közelével?
El e szörnyű gondolatokkal,
melyek fel-alá cikázva törnek
ellenem!
Solvet saeclum in favilla.
Harsog a harsona!
Rengnek a sírok!
Reng a szived,
halott hamujából
újra támad
s a rettenetes láng
belemar.
Fojtva szorul tüdőmre
az orgonabúgás,
szivem közepéig
ráz ez a hang!
Quidquid latet adparebit,
Nil inultum remanebit.
Körém szorulnak
az oszlopok,
rám nehezül
a bolt! - Levegőt!
rejtve nem marad!
Fényt? Levegőt?
Jaj neked!
Wuem patronum rogaturus?
Cum vix justus sic securus.
az üdvözültek,
kezedhez érni kezükkel
borzadnak a tiszták.
Jaj!
Mező.
Faust, Mephisto.
- Ki volt, aki bajba sodorta? Te vagy én?
szikrázó szemmel néz körül.
Nyílt mező. Faust, Mephisto fekete paripákon tovaporzanak.
Faust kulcsköteggel és lámpással vasajtó előtt áll.
az emberlét egész gyötrelme bánt.
Ki jóságért szenved ily keservet,
e rothadó fal rejti rab gyanánt.
Őt újra látni - fázol!
Bemenni tétovázol!
Siess! Ha késel, pusztulásba ránt.
s megfojtott engemet.
Apám vén róka volt,
és fölfalt engemet.
Húgocskám két pici marka
hűs földbe takarta
csontjaimat: ne keress!
Így lettem tarka kis erdei szarka -
szállj tova, hess, hess, hess!
megfordítja a kulcsot.
mint csörren a lánc és zörren a szalma.
a szalma közé furakszik.
halkan.
elébe kúszik.
Megfogja a bilincset, hogy kinyissa.
térdenállva.
és rajtam ily hatalmas?
Az éj derekán viszel siromba?
Hagyj élni még. No, ide hallgass,
reggel nem hal elég idején, aki hal?
és a halál leszakajt.
Szép is voltam s ez okozta a bajt.
Barátom itt volt, most ki tudja, merre.
Tört koszorúm virága, mind leverve.
Ne markolássz! Mi van veled?
Én nem vétettem ellened.
Tudod, reám még annyi kín vár,
légy, idegen, irgalmas szívű vélem!
Csak hadd szopjon még cseppet a cseppség.
Babusgatom, mióta a nap letűnt,
most elviszik, hogy a kútba vessék
s végül rám fogják majd a bűnt.
Én nem lehetek soha víg már.
Nótákba szedtek: a rossz anya így jár.
Ha lenne is ily mese, régi vagy új,
miért kell énrám érteni? - Pfuj!
a földre veti magát.
élet, szabadság, tisztulás, amit hoz.
melléje roskad.
Nézd, itt e házfal
tövén alattam
fortyog a katlan!
Az ördög
ül vicsorítva benne
s hörögve dörmög.
hangosan.
figyel.
Talpra szökken, a bilincs lehull.
Hol, hol van ő? Hívó szava áthat.
Szabad vagyok. Már senki se bánthat.
Futok repesve, rajongva elébe,
odaroskadok újra ölébe!
Azt mondta: Margit! Már küszöbömre toppant.
így is, e roppant röhejbe robbant
pokolbeli, ördögi gúnyzajon át
felismerem édes, zönge szavát.
bilincses bú és börtöni bánat?
Te vagy. Szólsz: jöttem utánad.
Megmenekültem! -
A régi utca jut eszembe,
hol először jöttél te szembe,
s a kerti fák közt lombi sátrunk,
hol Márta meg én jöttödre vártunk.
kifelé igyekezve.
Oly jó nekem, hol te tanyázol.
Ha tétovázol,
iszonyú lesz az ára.
Pár nap alatt, mi távol múlt feletted,
a csókolást is elfeledted?
Miért oly zord ma válladon feküdve?
Elég volt rég egy szó, nézés, lehellet,
s fellángolt bennem már a mennyek üdve,
és csókjaid közt fuldokolni kellett.
Csókot adj!
Vagy én adok - maradj!
s kemény.
Szerelmed, e néma,
kié ma?
Tudom, nem enyém.
Szerelmem százszoros, ezerszeres lesz,
csak kérlek, jöjj! Megtébolyít a gond.
visszafordul.
és újra szivedre szorítasz.
Bensőd hogyan nem borzad és remeg?
Tudod, barátom, kit szöktetsz te meg?
magzatommal a tó vize végzett.
Hát nem kettőnknek adta őt a végzet?
Tenéked is. - Vajon ez itt te lennél?
Adj kezet! Lám, több a képzeletnél.
Ez az a kéz, a régi kedves.
Ejnye, mitől most annyira nedves?
Vér! - Mosd le a vért!
Jaj! Mit tettél, az istenért?
Mire kell ez a kard itt?
Tedd el!
Meg akarsz ölni, Margit.
Most valahányunk sírját rád bizom,
akiknek pirkadáskor
gödröket ásol.
Anyámat a legjobb helyre fektesd,
mindjárt mellé bátyámat, a kedvest,
az én helyem odébb vagyon,
de ne messze nagyon.
Jobb mellemen a kicsi szundikál.
Nem fekhetik más senki se mellém.
Testedre simulni, betelvén,
édes öröm volt, szép - de nem örök.
Félek, többé sohasem sikerül.
Hozzád közeledni erőmbe kerül,
úgy érzem, hogy valami visszalök.
Pedig te vagy s nézésed csupa jóság.
vár odakünt, mehetünk.
Sehová, csak ahol
végpihenőmet megvetették -
Már mégy? Ó Henrik, bár veled mehetnék!
Nem is szabad. Hisz úgyis leskelődnek.
Oly bús tengődni, mint a koldus,
bűnös lélekkel kétszer oly bús.
Sanyarú nekivágni a vándorútnak,
s végűl úgyis nyomomra jutnak.
menteni gyermekedet!
Amerre a part
fölfelé tart,
át a hidacskán,
balfele
sűrű bozót van,
ott van a tóban
az én fiacskám.
Nagy baja nincs még -
küszködik, él!
Fuldokol, él!
Húzd ki! Segítség!
Csak egyet lépj és mentve vagy, ha mondom.
Ott ül anyám egy kripta kövén
- jaj, ráz a hidegláz! -
ott űl anyám egy kripta kövén,
és szótlanul fejet ráz.
Nem integet, csak bóbiskolva billent,
oly hosszan alszik, föl sem ébred itt lent.
Hogy nyugton örüljünk, aludt el, értünk.
Be boldog időket is értünk!
elhurcollak hát puszta kézzel.
Ne marj belém oly gyilkosan!
Ha tettem is ellened, nem szándékosan.
Másként vártam e napra, násznapomul.
El ne fecsegd, hogy Margitnál aludtál!
Jaj koszorúmnak, nem találom!
Ez megesett!
Talán még látsz keveset,
de nem ám az ünnepi bálon.
Özönlik a nép, nem mukkan egy sem.
Hosszán a térnek
s az utakon el se férnek.
Zúg a harang, a pálca reccsen.
Karomat kötél szorítja gúzsba!
Már hurcol a hóhér zordonan.
Mindenki nyakán belenyisszen a húsba
a bárd, mely az enyémre zuhan.
És néma lesz a föld, akár a sír.
Habozás, fecsegés, locsogás! Befejezd!
Lovam borzongani kezd,
szürkül a hajnal.
Ő! Ö! Zavard el őt!
Mit akar itt, e szent hely előtt?
Engem akar!
Fausthoz.
Szent seregek ti, angyali kar,
köröttem védőn táborozzatok!
Henrik! én tőled - borzadok.
a magasból.
Fausthoz.
belülről, elhalón.