Dsida Jenő: A költő
A költő
| Kabátgallérja nyakába tűrve... Fütyül a szél, fütyül ő maga is... A szélben a végtelenség fütyöl - belőle a szegénység fütyöl... Sápadtan megy hazafelé, a szerkesztőségből, hajnali órán. Most - meleg szoba, benne asszony, aki vár és kályha, amely tüzes... Most hosszú álom, amelytől friss lesz az izom, tiszta lesz a szem és könnyű a szív. S amint eszébe jut, hogy most hazatér, még jobban didereg a költő. Hideg szoba, legyűrt ágy, sötét kemence. |
| Lassan megy a költő az utcán... - a rendőr szalutál, az egyetlen lény, aki ismeri őt és melegséggel szembeköszönti - egy kocsiból két ittas gavallér kurjant a költő után... A költőnek eszébe jut: "Lám, ezek erővel sötétítik el eszüket, míg nekem örökké ébernek kell maradnom" - és megy és egy holtat visz magával, aki éli az ő életét. |
| Hazaér. S amint be akar lépni kapuján - egy kutya ugrik elébe. A kutya a költőre néz, a költő a kutyára néz. Megértik egymást: A kutya nem szalad el. Meghemperűl a hóban. S a költő megsimogatja a kutyát és int neki, |
| Belép a szobába. A kutya utána. A kutya és a költő az ágyba feküsznek. A kutya odadörgöli orrát a költő hideg kezéhez, a költő nem űti meg, kenyérhéjat hajít neki. |
| Ismét kocsi halad el az ablak alatt - ugyanaz a hang, ugyanazok a gavallérok, de hangjukkal együtt kacag egy asszonyi hang. |
| - Ó, asszony, asszony, jó meleg... Meleg ágy. Selyemruha. Meleg... Gazdagság. |
| S a költő szeméből folynak a könnyek és halkan szól, mialatt ujjai végigsiklanak a kutya fején: |
| - Aludj, kutyus, aludj! |
