Dsida Jenő: Boncourt kastélya
és ősz fejemet szomorún csóválom:
Hej, sok-sok régi elmosódott kép,
mit kerestek még itt, ezen a tájon?
fehér-vonalú kastély ívelődik;
ismerősök a lépcsők, meg a tornyok,
az őrablak, a kapu és a kőhid.
pislognak felém a kőoroszlánok. -
Köszöntöm a sok régi ismerőst,
s a várudvaron lassan átsétálok.
ott zöldell még a fügefának lombja -
nini, emitt az ablakok mögött
merültem első, igazi álmomba.
sírját sok bátor, büszke hóditónak.
Látom: a merev oszlopok során
acél-veretű fegyverzetek lógnak.
a felírásból nem látszik már semmi,
pedig a színes üvegeken át
a nap sugara ide tér pihenni.
ha szárnyaim a nap terhét lerázták,
bár elpusztított zord, kemény idő,
és fölötted az eke vont barázdát.
őseim vára, légy ezerszer áldva,
és legyen áldott ezerszer az is,
aki földjét ma romod fölött szántja.
útnak indulok, lanttal a kezemben,
bebolyongom a föld-kerek szinét,
és halk, szomorú dalaimat zengem.