Bessenyei György: BÉCS, 6. MARTII 1777. 9 ÓRAKOR REGGEL
BÉCS, 6. MARTII 1777. 9 ÓRAKOR REGGEL
Be gyönyörű idő! jertek az ablakra,
Vessétek szemetek a mosolygó napra,
Millyen szépen ragyog meleg sugárival,
Játékra indulván földünk fiaival.
Múlik a gyep fagya, gőzölög hidege,
Patakokra szaladt széjjel olvadt jege.
A hó alatt lakott föld szürkét mutat még,
De majd zöldülésre hozza a meleg ég.
Erdeink is széjjel mindenütt kopaszok,
Nem bújhatnak köztök még el a vadászok.
Fosztott ágaik közt látni messze lehet,
Hol még a szarvas vad nagy búvást nem tehet.
Apró madárkáink még néha reszketnek,
De itt-amott azért csevegni elkezdnek.
Közeledett a nap hozzánk világával,
Elevenít mindent meleg sugárával.
A fagyos természet feloldja bölcsőjit,
Új élet s mozgásra hozván csemetéjit.
Meghevült kebele, kiáltja tavasszát,
Melly meleg szelek közt bocsátja válasszát.
A világ, mint ágyban, mozdítja részeit,
Dörzsölvén kezével még álmos szemeit.
Emelkedik Fébus arany seregével,
Mosolyodik reánk sok fényességével.
Kék, fejér, arany szín játszanak körülte,
Tekintetit a víg kedv s öröm megülte.
Lódul a didergő hideg földünk színén,
Szegletekben lappang, s fut völgyek mélységén.
Fijai éjszaknak tájára sijetnek,
Hol örökké tartó havakba rejteznek.
Fagyos térdeiket jegen csattogtatják,
S fogokat szájokban öszvekocogtatják.
Zúzmarás üstökök mindenütt jeget hint,
Dérlepte homlokok mégis zivatart int.
Színekben szürkések, avarral szőrösök,
S hová még fújhatnak, párájok csipősök.
Leolvadt már a hó s vastag jég hátokrul,
Csak dér hull, ha rázzák, alá szakállokrul.
Szájokból elrohadt falevélt köpdösnek,
Utánnok sok nyúzott dögbőrök repdesnek.
A gazdák mindenütt tolvajozzák őket,
Kovácsok utánnok hányják pörölyöket.
A pásztorok rájok széjjel kurjágatnak,
Tűnnek a deresek, már nem maradhatnak.
Fébus kezd napjával széjjel tündökleni,
Hegyeken, völgyeken, górókon fényleni.
Halmok oldalába dűlnek a pásztorok,
Füstölög szájokban meggyújtott pipájok;
Komondor kutyáik körültök hevernek,
S a megszaladt marhák után csak böfögnek.
Sok górók szálain függenek juhgyapjúk,
Mellyeknek fürtjeit széjjel találhatjuk.
Talpon van szőri a száraz teheneknek,
Ganéjos még inok a boglyos ökröknek,
Kik már mezeinken jármokban görbülvén,
Húzzák ekéjeket, sok barázda dülvén
Utánnok, mellyeknek nyomain izzadnak,
Hol nyelvek kivetvén, erejekbül húznak.
Sok kanok magokban túrnak útfeleken,
Nyámmogván a félbe fagyos gyökereken;
Pusztai vadászok beléjek botlanak
Gyakorta, s kutyáik reájok támadnak,
Ezek serényeket felfelé borzasztván,
Csak félrefarolnak fogok csattogtatván,
Estve a faluba dünnyögve bejönnek,
Melynek végin játszó pulyák reáütnek;
Kibújtak ezek is téli kucikokbul,
Elszórván rongyokat setétes sutjokbul.
A falu végire öszvecsuportoznak,
Disznót, kutyát, lovat űznek, hajigálnak.
Birkóznak magok közt, alá s fel szökdösnek,
Kit vezérnek tésznek, kit megüstökölnek.
Így küldi a tavasz postáját közinkbe,
Jelengetvén magát újult szíveinkbe.
Vessétek szemetek a mosolygó napra,
Millyen szépen ragyog meleg sugárival,
Játékra indulván földünk fiaival.
Múlik a gyep fagya, gőzölög hidege,
Patakokra szaladt széjjel olvadt jege.
A hó alatt lakott föld szürkét mutat még,
De majd zöldülésre hozza a meleg ég.
Erdeink is széjjel mindenütt kopaszok,
Nem bújhatnak köztök még el a vadászok.
Fosztott ágaik közt látni messze lehet,
Hol még a szarvas vad nagy búvást nem tehet.
Apró madárkáink még néha reszketnek,
De itt-amott azért csevegni elkezdnek.
Közeledett a nap hozzánk világával,
Elevenít mindent meleg sugárával.
A fagyos természet feloldja bölcsőjit,
Új élet s mozgásra hozván csemetéjit.
Meghevült kebele, kiáltja tavasszát,
Melly meleg szelek közt bocsátja válasszát.
A világ, mint ágyban, mozdítja részeit,
Dörzsölvén kezével még álmos szemeit.
Emelkedik Fébus arany seregével,
Mosolyodik reánk sok fényességével.
Kék, fejér, arany szín játszanak körülte,
Tekintetit a víg kedv s öröm megülte.
Lódul a didergő hideg földünk színén,
Szegletekben lappang, s fut völgyek mélységén.
Fijai éjszaknak tájára sijetnek,
Hol örökké tartó havakba rejteznek.
Fagyos térdeiket jegen csattogtatják,
S fogokat szájokban öszvekocogtatják.
Zúzmarás üstökök mindenütt jeget hint,
Dérlepte homlokok mégis zivatart int.
Színekben szürkések, avarral szőrösök,
S hová még fújhatnak, párájok csipősök.
Leolvadt már a hó s vastag jég hátokrul,
Csak dér hull, ha rázzák, alá szakállokrul.
Szájokból elrohadt falevélt köpdösnek,
Utánnok sok nyúzott dögbőrök repdesnek.
A gazdák mindenütt tolvajozzák őket,
Kovácsok utánnok hányják pörölyöket.
A pásztorok rájok széjjel kurjágatnak,
Tűnnek a deresek, már nem maradhatnak.
Fébus kezd napjával széjjel tündökleni,
Hegyeken, völgyeken, górókon fényleni.
Halmok oldalába dűlnek a pásztorok,
Füstölög szájokban meggyújtott pipájok;
Komondor kutyáik körültök hevernek,
S a megszaladt marhák után csak böfögnek.
Sok górók szálain függenek juhgyapjúk,
Mellyeknek fürtjeit széjjel találhatjuk.
Talpon van szőri a száraz teheneknek,
Ganéjos még inok a boglyos ökröknek,
Kik már mezeinken jármokban görbülvén,
Húzzák ekéjeket, sok barázda dülvén
Utánnok, mellyeknek nyomain izzadnak,
Hol nyelvek kivetvén, erejekbül húznak.
Sok kanok magokban túrnak útfeleken,
Nyámmogván a félbe fagyos gyökereken;
Pusztai vadászok beléjek botlanak
Gyakorta, s kutyáik reájok támadnak,
Ezek serényeket felfelé borzasztván,
Csak félrefarolnak fogok csattogtatván,
Estve a faluba dünnyögve bejönnek,
Melynek végin játszó pulyák reáütnek;
Kibújtak ezek is téli kucikokbul,
Elszórván rongyokat setétes sutjokbul.
A falu végire öszvecsuportoznak,
Disznót, kutyát, lovat űznek, hajigálnak.
Birkóznak magok közt, alá s fel szökdösnek,
Kit vezérnek tésznek, kit megüstökölnek.
Így küldi a tavasz postáját közinkbe,
Jelengetvén magát újult szíveinkbe.
B. Gy.
