Bajza József: KESERGÉS.
Csendes síri homály terjedez a mezőn,
S én mint árva bolyongok |
E bús völgybe' magányosan. |
Békés álmainak mélyibe sűlyedett;
Csak te sírsz egyedűl még, |
Édes zengzetü fülmile. |
Szívemnek sebeit tépdeled újra fel;
E mély néma keservnek |
Részvétel sem ad enyhülést. |
A szép büszke után vágyva. De nem soká
Int már a nyugalomhant, |
Mely fájdalmimat elfedi. |
Gyászoljad nyugvó ifju barátodat,
És ha elmegyen arra |
A fagylalt szivü hitszegett, |
A gyepdombra hajol s egy ibolyát szakaszt,
Mely a tőle gyülölt szív |
Elszórt hamvaiból nőve: |
A már elnyugodott egykori kínait,
S mondd meg néki, hogy érte |
Hervadt éltem el ily korán. |
S a sírdombra le hőn hullanak, és velök,
Szendergő poraimra |
Édes béke malasztja leng. |