Babits Mihály: STRÓFÁK EGY TEMPLOMHOZ
fiatal köved, és sem új, sem régi egyszerü köntösöd,
de az én szemeim, mint azok az igénytelen madarak,
szivesen pihennek meg párkányodon s tornyaid alatt,
mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s régen remélt
reményekből, s régen félt félelmekből kelt elő,
s lélekről lélekre száll maig, s lélekről lélekre nő!
újságot árulnak és "propagandát csinálnak" a nők,
szoknyás hadsereg, s feltűnik egy-egy fiatal paparc
(ó, kicsinyes élet! világ papjai! ó, törpe harc!):
keresztre feszítik újra Krisztust s a szeretetet;
és mikor azt imádkozzák hogy: Győzelmet adj!
cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:
mint két kart, mely elfordul innen s az égre mutat:
nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint
a görög szobor, kitárt karral, mely az égnek int
mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,
mely azt mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,
az istenekkel harcolj, és hódíts, mint Izrael!