Arany János: A SZAKUNTALA-BÓL
(Angolból)
KIRÁLY:
(kocsisához) |
Nem látod-e |
Melyeknek odva biztos menhelyűl
Szolgál fészket rakó kajdács-fajoknak?
S itt-ott a sima furkót, mellyel az
Ingudi ért gyümölcsét megtörik?
A szende gím vad, mely szelíd, kezes,
Szavunkra nem riad; - s az ösvenyen
Fahéjból szőtt vizes ruhák nyoma
Látszik, holott csöpögve átvivék
Kristály vizeknek tiszta kutfejétől.
S ím nézz oda!
Csatorna mossa a fák gyökerét,
Szellőben a víz tűkörlapja reng;
A gallyak új zöldjét mérsékli az
Elégett áldozatból fölfelé
Gomolygó füstnek barna lombozatja.
S a most-kaszált mezőn, kocsink körűl,
Őzborjú falka nyugton legelész.
Kedves Prijamvadá, bár szívem örvend, ha rágondolok |
hogy Szakuntalá egy hozzá minden tekintetben méltó |
férjjel szerencsésen összekelt, mégis valami rosszat sejtek, |
nem tehetek róla. |
Hogyan? |
Tudod, hogy a kegyes királyt nyájasan hazabocsátották |
a remeték, áldozati szertartásaik szerencsés bevégezte után. |
Ő hát visszament fővárosába, Szakuntalát a mi gondjainkra |
bízva; s félő, nem felejti-e el királyi társaságában mindazt, |
ami remete magányunkban történt. |
A felől nyugodt lehetsz. Oly nemes természetű emberek, |
mint ő, nincsenek annyira kivetkezve minden becsületérzésből. |
Hanem megvallom, van egy, amitől magam is |
tartok: mit gondolsz, mit fog mondani Kanwa atya, ha |
meghallja a történetet? |
Azt hiszem, helyesli a házasságot. |
S honnan gondolod ezt? |
Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek |
adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg, |
vágyai betöltek anélkül, hogy maga fáradt volna utánok. |
(a virágkosárra tekintve.) Elég virágot szedtünk, a szent áldozathoz, édes Anaszújám. |
Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni |
kedves Szakuntalánk őrző istenének. |
Minden esetre. (Folytatják a szedést.) |
Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok? |
(hallgatózva.) Bizonyosan vendég szava, ki jöttét |
adja hírül. |
Szakuntalá ott lesz, bizonyosan a kunyhónál. (Félre.) |
Szíve legalább nincs ott, félek. |
Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak.) |
Jaj, neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én. |
Én álljak itt megüdvözletlenül, |
Én, a vezeklés annyi érdemével |
Dús bánya, - méltó minden tiszteletre? |
S így fel se vedd, te könnyelmű leány, |
A vendéglátás szent törvényeit? |
Csupán szerelmed hő tárgyára gondolj, |
Midőn én itt vagyok? Átkom reád - |
Az, épen az, kiről gondolkodol |
Ne gondoljon többé reád; szívéből |
Képed veszítse el. S hiába küzdj |
Felköltni múltja emlékét szívén: |
Tagadjon el, mint a részeg-bolond |
Éjféli mámorból fölriasztva, |
Tagadja ittasan ejtett szavát. |
Jaj, jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakuntalá, |
ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy |
kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia. (Kinéz.) |
Ah, úgy van! s amint látom nem csekélyebb személyt, |
mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos. |
Ő átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad |
tovább, reszketve dühében, s oly arccal, mintha sohasem |
bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz. |
Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borúlj lábaihoz, esedezz, |
hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készítek |
számára, vizet és frissítőket. |
Megyek. (El.) |
(sebesen néhányat lép s megbotlik.) Jaj! jaj! így jár az |
ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos |
kosár kiesett kezemből. (Megáll, hogy fölszedje.) |
(visszajő.) No édes Anaszújám, megtettem amit tudtam; |
de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyú |
képű, mogorva vén kamaszt? Hanem egy kicsit |
mégis puhítottam rajta. |
(mosolyog.) Kicsi is sok volt annak. Hát aztán? |
Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily |
szavakkal: "Nagyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek, |
az első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem |
tudta, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas |
rangod iránt." |
No s aztán? mit felelt? |
"Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrű |
láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom." Így |
szólván, eltűnt. |
Oh, úgy könnyebben lélekzünk; mert most jut eszembe, |
hogy maga a király eltávoztakor, Szakuntalá ujjára emlékjelül |
egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve. |
E szerint bajának orvoslása egyedűl magától függ. |
Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket. |
(Indulnak.) Nézd, Anaszújá, ott ül a mi kedves barátunk |
(Szakuntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, arcát bal |
kezén nyugosztva, egész lelke elmerűlve a távol férjére |
való gondolatban. Magára sem figyel, hát idegenre. |
Aztán, Prijamvadá, egy szót se a dologról! Kíméljük barátunk |
érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem |
megbírná a nagy felindulást. |
Beléegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vízzel? |
(Elmennek.) |
(A szent Kanwa férje udvarába küldi Szakuntalát: |
Szakuntalá elbúcsúzik a remeteségtől) |
Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam! |
Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha. |
Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy előbb |
Kristály vizéből tiszta szeretettel |
Ne öntött volna szomjú gyökötökre. |
Gyakran szerette volna fürteit |
Virágitok tömött füzérivel |
Ékítni, de mert oly gyöngéd vala, |
Egy szál virágtól is nem foszta meg. |
Szemlélni volt csak, legfőbb öröme |
Feslő bimbaitok tavasz-díszét; |
Oh, mondjatok hát szíves búcsú-szót neki! |
Ma, még ma hagyja el szülőhonát, |
Hogy hitves férje udvarába menjen. |
(Egy "Koil" madár hangja hallik.) |
Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát, |
Nővéreinkét, a "Koil" dalában?... |
Útjára jó kivánattal bocsátják |
Az ő kedves Szakuntalájokat. |
(Hangok a levegőben.) |
Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő súgara
Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,
Míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.
Könnyü legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,
Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.
Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám,
Mert ahol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.
(Mind ámulva hallgatják.) |
Leányom, az erdő szűzei (nymphái), kik téged testvéri |
módon szeretnek, íme boldog kívánatokkal eresztenek útra. |
Végy búcsút tőlük, illendően. |
(Illően meghajtja magát és tovább menve, - lánybarátjához, félre.) |
Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá, |
viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indulni, |
most hogy itt kell hagynom örökre kislyány-korom |
tanyáját. |
Nem te vagy egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét |
érzed. Amint a válás perce közeledik, az egész liget részt |
látszik venni bánatodban. |
Búvában a gímnyáj is te utánad |
Felejt legelni; pávád a gyepen |
Elhagyja táncát; s ím a fák magok |
Halvány levélt hullatnak, köny gyanánt. |
Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves |
jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e |
növényt, mintha testvérem volna. |
Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e |
kúszó növényt. Itt van jobbra. |
(odamegy.) Édes jázminom, te a kúszó növények pompája |
mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, |
a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő |
karjaidat, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, |
messze, és téged soha sem lát többé. |
Szívemnek az volt édes szándoka |
Leányom, oly férjhez adjalak, |
Ki rád méltó legyen; s ily férfiút |
Nyerél magadnak önnön érdemiddel. |
Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan |
Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod |
Szerelmes karját fonja ím ezen |
Délceg mango körűl. Bízd védurára, |
Mint én uradra bízlak tégedet |
S e pillanattól fogva számüzök |
Szívemből minden aggályt sorsodon. |
Menj útadra, gyermekem. |
(Prijamvadá-, s Anaszújához.) |
Nektek hagyom emlékül, |
édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem. |
(könnyekre fakadva.) Hát minket kire bízol édes? Ki visel |
ránk gondot, ha elmégy? |
Ejnye, Anaszújá, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így |
kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? |
(Indulnak mind.) |
Atyám, látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak |
mellett. Nem soká leborjazik, már is alig bírja. Ne felejtsd |
el megüzenni, ha majd anyává lett. |
Nem, nem. |
(érzi, hogy valami húzza visszafelé.) Mibe akadt a ruhám? |
(Megfordúl.) |
Leányom, |
A kisded őz az, tápla-gyermeked. |
Szegény kis árva! jól emlékezik, |
Hogy mily szeretve, mint gyöngéd anya, |
Felfogtad őt s tápláltad önkezedből, |
Naponkint rizs-szemet hordván neki; |
S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg |
Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád |
Balzsammal hintve a vérző sebet. |
Hálás növendék! most védasszonyához |
Tapadva, némán esd, hogy hadd kisérje. |
Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, |
ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, |
mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon |
kezemmel dajkáltalak föl; most ez a másik anyád is el |
akar hagyni s ki fog gondoskodni te rólad! Atyám, légy |
neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy |
az én atyám leánya. (Indul, sírva.) |
(hallgatózva.) Csitt, édes barátom, figyelj egy kissé, kellemes |
hangokat fogsz hallani a zeneteremből. Valaki gyönyörűen |
dalol. Ki lehet? Ph, tudom már, Hanszapadiká |
királyné gyakorolja nótáit, hogy új dallal üdvözölhessen. |
Csitt, hadd hallom. |
Hányszor csapongtál röpke méh |
Csókkal e mango fához itt! |
Oh, mért hagyád el kedvesed, |
Szíván a liljom ajkait? |
Szenvedélyes egy dal, igazán. |
Érted a szavak jelentésit? |
Nekem hányja szememre, hogy valaha nagy |
figyelemmel voltam iránta, de aztán elhagytam |
őt Vaszumati királynéért. |
Nem egyszer a kény szűnóráiban, |
Midőn szivünk s a gondolat pihen, |
Egy szép alak láttára, vagy zene |
Halkan lehellett bús zöngelmire |
Lelkünk homályos ábránd rezgi át |
Titkos borúval és határozatlan, |
Mégis komoly vágy furcsa érzetével. |
Nem meglehet, hogy rég-múlt esemény, |
Vagy lételünk más szakjain kötött |
Barátság sejtelmes emléke lebben, |
Mint árny, ilyenkor a lelkünkön át? |
(A megtört szívű Szakuntaláról) |
Egy tündöklő jelenség |
Szállott le, nő alakban, a magasból, |
A nimfa-tónál, és fölvitte mennybe. |
(Egy halász megtalálta Szakuntala elveszett gyűrűjét és |
jutalmat kapott a királytól) |
Itt van fele pénz, uraim. Megvehetik rajta a mondott |
virágokat, ha nem elég az, jóindulatjokat megvásárlanom. |
Jól van: ez a sorja. |
Jó halász pajtás, te igen derék fickó vagy, szinte becsűlni |
kezdelek. Nosza pecsételjük meg új barátságunkat egy |
pohár italka mellett. Jer a legközelebbi csapszékbe, hadd |
iszunk egyet az egészségedre. |
Jó lesz biz a.(Elmennek.) |
visszatér a földre) |
Ah, Máthali, most lefelé szállunk már, a föld légköre felé. |
Honnan gondolod? |
Mutatja íme a szekér maga. |
Zápor miatt nehéz a viselős |
Felhő alattunk és a csátaka, |
Mely él-hal a nedvért, küllői közt |
Játszódva repdes; Indra ménei |
Ragyognak a villám szikráitól, |
Sürű köd nyirkosítja kerekét. |
Igazad van; a kocsi nem sokára földet ér és te saját országodban |
léssz. |
(lenézve.) Mily csodásan látszik a föld, amint rohanva |
szállunk lefelé. |
Bámulatos látvány! Ím a hegyek |
Hogy tornyosítják hirtelen fejök |
A rónaságon, míg taréjos ormuk |
Alatt a föld visszább-visszább sülyed; |
S hogy nőnek a fák, melyek törzse még |
Imént lombos hajukban rejtve volt, |
S hogyan terpesztik ágas vállokat; |
Ama folyó, mely mint ezüst fonál, |
Alig tünt szembe, már egész özön, |
S a földet, íme, mintha óriás |
Karok hömpölygetnék az égre föl! |
(A király egy kisfiúval találkozik) |
Kimagyarázhatlan vonzalmat érzek e csintalan gyermek |
iránt. |
Mily boldog az erényes jó szüle, |
Kinek ruháját por beszennyezi |
Midőn hozzá menekvő gyermekét |
Ölébe kapja, földről felvevén! |
S mily boldog akkor, ha vígan petyeg |
Oly édes érthetetlen hangokat, |
Fülét bájolva; és ha gyermeteg |
Mosollyal szívét örvendezteti, |
Most-gyöngyöző kicsiny fogát mutatva. |
Viselvén özvegység ruháit; arca |
Böjttől kiaszva, és hosszu haja |
Egyetlen ágba fonva - |
(Szakuntala megfejti sorsa talányát) |
Kelj föl, én férjem, kelj föl. Nem a te hibád. Én gonosz |
tetteim, melyeket lételem valamely előbbi szakában |
elkövettem, hozzák reám e büntetést. |
Ah, kedves férjem, az elveszett gyűrű ez? |
Az. Amely percben megtaláltam, megjött emlékezetem. |
A gyűrű benne a hibás, miért hagyta magát elveszíteni |
épen akkor, midőn nagy aggályban valék, hogy győzzem |
meg nemes férjemet a házasság valódisága felől. |
Vedd vissza, mint a gyönyörű kúszó növény visszakapja |
virágját, jeléül, hogy a tavasszal újra egyesűlt. |
Nem, nem; soha sem bízhatnám többé benne. Maradjon |
férjemé. |