Arany János: Harmadik ének
,Vagyon Lajos király oly nagy készületben, |
Sok erős vitézek vannak seregében.' |
Ilosvai |
Hogy Lajost álmából fölveri egy követ,
Gyászos levelet hoz, sietős az utja,
Mi van a levélben? a jó Isten tudja,
Mert fekete azon a zsinór, a pecsét, |
Olaszok ölék meg, orozva, titokban;
Önnön hitvese is részes a dologban.
Hamarabb a halál színe ábrázatját,
Lehanyatlott búsan egy nagy zsöllyeszékbe,
A könnyü levelet sem bírá kezébe':
Könnyü volt a levél, de nehéz a bánat, |
Olasz herceg volt ez, más nevén Durazzó;
Végtére Lajosból így töre ki a szó:
Hát ilyen koronát tettek a fejedre?
Jaj! ezér' kellett-é oly korán elválnunk,
Hogy utolsó legyen az a búcsu nálunk?
Nem is búcsu volt az, nem is volt bánatja: |
És megvál: örökre? vagy csak néhány percig?
Az előtte mindegy; közönösnek tetszik.
Te valál a jámbor, én valék a vásott;
Emlékszem szavadra, szőke szép hajadra,
Fekete szemedre, tetszetős magadra,
Mikor atyám elvitt, játszani kis társat, |
Vitt, hogy növekednél a királyi székre,
A nápolyi trónra, igen, mészárszékre!
Hogy acél ne járjon, ujjaidra vona?
Mit használt a bűbáj, csudatékony varázs?
S a minden varázsnál jobb anyai tanács?
Fekszel temetetlen, - hacsak elbukásod |
Ki fogá be szemed? ki siratott végig?...
Oh, ez isszonyú bűn felkiált az égig!
Vete véget, korán, ifju éveinek!
Nem világos nappal, de éjszaka, orvul,
Megejtve, kicsalva hűtlen női karbul!
Johanna, Johanna, átkozott feleség - |
Ha ezér' Isten és karom meg nem büntet,
Nincsen e világon, megtorlani, büntett"
Fájdalma teljéből, csupán egy keveset,
De azért a szíve tele maradt színig;
Soká lesz az, mikor bánatja megszűnik.
Azonban a rossz hir, és ki a hirt hozta, |
Talpra ugrándoznak a nemes vitézek,
Urokért, Lajosért, élni-halni készek.
Kit elébb s tovább lel, tudja-e? kérdezi,
Sok már épen annak beszéli negyedszer,
Akitől maga is hallotta nem egyszer;
Ez lovát keresi, az siet nyergelni, |
Csörtet a kard, páncél, fenyeget a láncsa:
"Háború! háború!" többek riadása.
Dönti jobbra, balra nyergelő szolgáit,
Maga csatol, peckel, maga felkantároz,
S vezeti a Tündért király sátorához.
Jól esett Lajosnak, amidőn kilépe, |
De nem akará hogy még most vele menjen,
Négy-öt hétig ugymond, múlasson, pihenjen.
Kengyelét megtartván, mint akármely csatlós:
A király, csak fővel, szomorúan inte,
Gazda emberségét szó nélkül köszönte,
Szomorún mosolygott a szép Piroskára, |
(Permeteg esőben, nyáron, ebéd felé):
Hogy a szegény lányka sirva fakadt belé.
Követék csoportban hű magyar vitézi,
Morogván az úton, mint viharos felhő,
Mely kicsiny először, de nagy lesz, ha feljő.
Valahon átkeltek, valamerre mentek, |
Pap a papiszéken, nemes a nyeregben
Festi a közös gyászt fekete szinekben. -
A hadrahívó kard fejét fölemelte,
Majd ősi szokással, mártva meleg vérbe,
Majd irva pirosan a hivó levélbe.
Nem parancsolat ez, nem is kénytelenség: |
Ki maradna itthon? ugyan ki ne menne? -
Így érzett a magyar: Lajos bízott benne.
Mind együtt lennének Budán, Szent-Jakabra.
Időközben a vas mindenfelé duzzadt,
Köhögött a kohó és a pőröly izzadt;
Eke, boronástul, betegen hevernek, |
Hadi hirtől hízik a paraszt a hűsön:
De meleg a műhely; bár a nap ne süssön.
Hamar odahagyván fényes Visegrádot,
Hova édes anyját látogatni ment fel;
Kölcsönös panaszban nem sok idő telt el.
Most Budán székelve, éjt-napot eggyé tesz, |
Tart tanácsot, ír, vagy csapatokat szemlél,
Nincs olyan időperc, melyben dolgot nem lél.
Budai vérmezőn az indulót várja,
Zászlói lobognak keleti szellőben,
Liliom virággal teleirva bőven;
Büszke nyakát a struc, mint torony, fenhordja, |
Mellőle a négyes szalag sem hiányzik,
A kettős kereszt is fodorodva játszik.
A vezéri zászlót lengeté a szellet:
Dült paizs a címer, két fehér galanddal,
E fölött koronás, szárnyas ifju angyal;
Hédervári Kont az, - Miklós főpohárnok, |
S hogy az indulásra nem hiányzott semmi:
Lejöve a király tőlük búcsut venni:
Hova nektek, ugymond, indulástok vagyon:
Mentek Sztiriának és Gyulavásárnak,
Hol vitéz szomszédim nyilt karokkal várnak:
Amerre ti jártok, azon földet ott a |
Hová im e strucok mostan vezérelnek,
Ott lengett turulja dicső nagy Etelnek!
Most is áll a tetőn mesés régi vára;
Balfelé a tenger, s Akviléja marad,
Eszötökbe hozván a jósló madarat;
Akkor vette magát a mocsárok népe, |
Kerüljétek, mondom, e mocsárt s lakóit,
Víznek és száraznak kétszinű csuszóit.
A szegény versköltőt el se feledjétek,
Ki, midőn Atillát istenekhez mérte,
Kicsibe hogy máglyán nem lakolt meg érte.
Jobbfelé marad egy kies völgyi róna, |
Melyek nagy Etelét most is emlegetik,
Soha, míg világ lesz, el sem is feledik.
Jártok Olaszország innetső vidékén,
Sorba jő Ferrára, Faenza, Rimini,
Hol az út a tengerpartra fog levinni:
Valahon utaztok, valahon átkeltek, |
Vagy sarcot tegyetek, vagy ragadozzatok!...
Koronámra - mondom! szennyet ne hozzatok.
Jusson eszetekbe, hogy Nápolyban vagytok!
Ott Akvila vára fogad a hegyen tul -
Ellenséges földön visz az út ezentul.
Ott a sötét zászló kibontva dagadjon, |
Vitézek, fiaim: bizom tibennetek!'
Isten vezéreljen. Jó utat. Menjetek!"
Éltesse az Isten, éltesse a királyt!
Zendül a zeneszó, ropog a had lába,
Fényesen kigyózik görbe völgy torkába.
A király ellenben visszament Budára, |
Nem lesz ott kimélve sem csapat, sem költség:
Egy hang lesz a gyülés, abban semmi kétség.
Régi Visegrádon gyászba merült vala,
Ott lakván az özvegy, Károly nagy királyé,
Lajos édesanyja, Erzsébet királyné.
Visegrád, Visegrád! hol hajdani fényed? |
Dunapart hosszában kerti ékességed?
Mérföldekre nyuló, párduclakta nyéked?
Megfért volna minden udvari pompája,
Meg sem töltve annak negyedfélszáz termét, -
Most a róka sunnyog, ássa kicsiny vermét!
Nem nyilik kevélyen a Dunára kapu, |
Odavan a lépcsők márvány büszkesége:
Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.
Negyven láb magasan - hej! az is odalett,
Nem dicsekszik földje márvány kirakással,
Nincs beárnyékolva illatozó hárssal,
Nem is veszi körül nagy paloták szárnya |
Maga a koronát féltő hegyi fészek,
Az is összeomlott, ledönték a vészek.
Sirató dalommal föl nem épithetem. -
No, s hát a királyné visegrádi háza
Endre herceg miatt öltözék mély gyászba.
Ottan a csillámló, fejedelmi pompa |
S a bú, mintha ülné királyi ünnepét,
Fölvevé magára legszebb öltözetét.
Királyné asszonyhoz tisztes úri hölgyek,
Hajadon és özvegy és akinek férje
Fő-fő rangot visel, fiatalja, vénje;
Jártak hosszu sorral a nagy palotákban, |
És megoszták versent a királyné jajját,
Hangosabbá tévén szózatos fájdalmát.
Hófehér viaszból éjjel-nappal égnek,
És a nagy harangok virradattul estig
S tornyok falait szinte megrepesztik;
Vége-hossza nincsen a gyászos menetnek; |
Mondatik mindennap búsan zengő mise -
Annyi drága pompát nem látott senki se!
Mindennap misére megy a kápolnába,
Mely a paloták közt áll vala középen,
Remekül épitve a várhegy tövében.
Koldusok, szegények, fölemelt süveggel, |
A királyné pedig alamizsnát oszta, -
Utána a sok pénzt három leány hozta.
Adakozni bőven, Isten-dicsőségre:
De most adományit kétszerezve adja,
Hogy istennél inkább légyen foganatja.
Klastrom emelkedik, fényes templom épül; |
Jut belőle minden papnak és barátnak;
Az Isten szolgái szűk időt nem látnak.
Nem hagyja nyugodni véres multak képe:
Ősz férfi vonaglik ágykárpitja megett
S haldokolva hörgi: "gyermekért gyermeket!"
Zács Felicián az; követi családja, |
Szomorú az eset, miről egy időben
Így zendült az ének lantban, hegedőben:
Kivirult hajnalra;
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szőke leány, barna.
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, pirosrózsát
Hajh, be szeretném én!
Szivdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!"
Azt nem adom százér' -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek bizony gyász ér.
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy hát fekügy' le
Bársony pamlagomra." -
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.
Nem tud imádkozni:
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon" -
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja.
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja !
Szűz leányok közzé:
Inkább menne temetőbe,
A halottak közzé.
A fekete földbe,
Mint ama nagy palotába,
Ősz atyja elébe.
Mi bajodat látom?
Jöszte, borulj az ölemre,
Mondd el, édes lyányom."
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát -
Taposs agyon engem! -"
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.
De nem az ebédre:
Rettenetes, bosszuálló
Kardja volt kezébe.
Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.
Lajos, Endre halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
Rohan a fegyvernek.
Fiaim... Cselényi!... "
Ott levágták Feliciánt
A király cselédi. -
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, én királynőm!
Fájdalom dijába?"
Szép hajadon lányát:
Nagy ujjamér' legény fia
Borzasztó halálát:
Veje, lánya végét
Piros vérem hullásáér'
Minden nemzetségét! - "
Rossz csillagok járnak:
Isten ója nagy csapástul
Mi magyar hazánkat.
E miatt nem nyugszik Erzsébet királyné,
Hogy szörnyű halált halt kedves fia Endre:
Csak egyéb csapás is ne követné rendre!
De Lajos - ártatlan imez átkos tettben - |
A nemesség is már dandárjait hozta,
Ezrivel, vagy amint fel volt rájok osztva.
Most buborékot hány: sátortól nem látszik;
Most lobog a zászló ezerféle szinben,
Rajlik a vidor nép, csillog-villog minden.
Messze a mezőnek fakó meze füstöl, |
Egy út az egész táj; a csapatok gyülnek,
Mint villámló felhők, mind össze vegyülnek.
Lajoshoz sereglő régi nagy családok
Összefoghatnálak egy bűbájos körben,
Hol magát az utód lássa, mint tükörben!
De sem a képírót süker nem biztatja, |
Elég lesz futólag nevek említése
Mint föcskének vízen szárnya legyintése.
Messze kis Erdélyből hozta ezüst szárnya,
Maga István vajda feje a csapatnak,
Fiai, testvéri tőle nem maradnak;
Mint egy büszke folyam kisérőit vonja, |
Laczfi Endre, Miklós, Pál, Mihály testvérek,
Osztályosi Apor László nagy nevének.
Kit Lajos e hadban teve fővezérré:
Nem ifju', nem is vén: haja vegyes ősszel,
Barna férfierő tiszta ezüst ésszel;
Bölcs vezér, tanács, - de bátor kemény harcfi, |
Így szokás nagyitva hímet varrni róla,
Nem szokás azonban venni szórul-szóra.
Zászlóját az öccse, két fia követi;
Paizsán a címer négyfelé van osztva:
Két mezője gyászos, kettő fehér, puszta.
Mit jelent e gyász szin? mi értelme ennek? |
Két mező fekete, ugyanannyi tiszta:
E négy bajnok közül kettő nem tér vissza.
Nádor öccse, Miklós, vezeti ezeket;
Olasz vér, de vegyült magyar anyatéjjel,
Lobogója diszlik a hét seregéllyel.
Távolabb csoportoz Budaméri Konya, |
Címere jelenti: az oroszlán rajta
Kisded keresztjével, hogy Szécsényi fajta.
Miklós, fia bánnak, maga is bán, horvát.
Andrási Temesből már ott vala szinte,
Zászlaján egy kardos, páncélos levente:
Andorás az, kitől származik a család, |
Akkor, hogy fejére szálla Szent-Istvánnak
Az első korona, az első királynak.
Ott az ország nagyja és a külföld színe:
Papi és világi, fejedelmi vendég,
Kemény láncsatörő, bajvivó leventék;
Az nap örömére víttanak egymással |
Ki fejét amannak vállastul leszelte;
Címerét Istvántól nem hiába nyerte.
A Nádasdi nádja, fekete kacsája;
Ott a csuda címer, melyet ama gazdag
Bebek István és György, Dancs fiai hoztak.
Jól juhászkodott ám ősapja ezeknek, |
Tündér-adta kincsből raka hét szép várat;
Címerén a tündér, csuda nemű állat.
Fekete mezőben három fehér galand,
Hogy ők ama híres nagy Héderváriak,
Kont Miklóssal vérént való atyafiak.
De Ugrin fiának, mert ez már Ujlaki, |
Melyet a koronás, szárnyas angyal őriz;
Törzs apja ez ágnak Hédervári Lőrinc.
Két fejü nagy sassa teregeti szárnyát;
Vele bajnok öccse, az ifju Ivánka,
Ivánka, az ifju, Vas megye virága.
Ennek javas-asszony megmondta előre, |
Csak "ki lóval nem bir, az hadd járjon gyalog" -
Gondolá a vitéz: nagyon rendes dolog!
Fekete félszárnya vérmezőben szálldos,
A Rozgonyi féniksz fürödik tollában,
Draskovicsén két sas, két nagy grifmadár van.
E zászlós urakkal sok nemes dalia |
Csapi, Guthi, Kemény jelesebb közűle
S két Forgács fiu, kit Bebek Anna szűle.
Szőke aranyhajnál nincs egyéb ruhája,
Mosolyog az ajka, rózsabimbó melle,
Csak festés különben, hát minek szégyellne.
Mégis aki látja, nézi elevennek, |
Szeme egy két percig rajtavesz a képen:-
Forgács Andor kapta; elmondom, miképen.
Messzeföldre hallik jégeső zugása,
A Sajó ut nélkül tántorog, mint részeg;
Vérökkel itatják jó magyar vitézek.
Vérbe alkonyult le a nap is Muhinál, |
Futtában két Forgács födözi testével,
Andor, az ifjabbik, Tamás elestével.
Tovább a királlyal fut az ifju nemes,
Távol Adriába, tenger szigetjére,
Hol, mint vert vad, Béla megpihenhet végre.
Ott egy nap az ifju hogy a parton járna, |
Nagy haját fésülte, - arany tündöklésü
Hajából arany port szikráztat a fésü.
Neki sem kellett több, hamar felölelte;
Megijedt a habok Tündér-Ilonája,
Hogy idegen kézben hattyúi ruhája;
Kérte, adja vissza, nagyon szépen kérte; |
"Nem, halandó, azt nem! jobbat teszek annál,
Egy tündéri csóktul menten elhervadnál.
Mit rejt a jövendő, ez a sűrű fátyol:
Ám halljad." Azonban, övig a kékellő
Vizben, közelebb jött s igy dalolt a sellő: *
"Egy fiatal fának látom karcsu törzsét, |
Inkább lombosítja minden ujabb tavasz:
Örvendj ifju ember: te vagy az, te vagy az!
Gyökere izmosul királyi hűségben,
Valameddig Árpád fejedelmi vérit
- Talán nem sokára - sirba nem kisérik:
Akkor uj király fog érkezni habomon |
Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek,
Kit nevez a magyar nagynak, egyetlennek.
Hogy ő sirba viszí a királyi házat:
Haj! mert e családon vér nehezül s átok,
Melyet a leányán teljesedni látok.
Forgács lészen az is, Forgács, ki megója, |
Hiába, hiába. Sulyos a vér-átok. . .
Zavarodik a viz: zagyva képet látok."
Hanem a vitéz azt már tovább nem hallja:
Lebocsátá lankadt tetemit a fűre
S elaludt, mint a tej, szépen ahogy űle.
Most a lyány kiszállott - nem habozás nélkül, |
Hattyuingét hamar szűz testére ölté,
Szárnya csattogása Andort is felkölté.
Mintha álom után. . . hiu szellő után. . .
Soká még a parton tünelődve jára,
Majd iratta képét őse paizsára.
Örömest engedte azt viselni Béla |
Hadban, öklelésen, párbajon, vagy tornán;
Sátoron, pecséten, zászlón, sirja ormán.
Viselé a címert, két fiatal Forgács, -
Berényi pedig jött fürge mókusával,
Révai tátongó fene farkasával.
Sárkányfogakat hoz Báthori, Zokoli, |
Csáki fölismerszett véres emberfőrül,
Loránd fia Loránd fakadó fatőrül.
Zászlós Frangyepánnak röpül tarka sassa,
Garai kigyója mérgesen növekszik,
Ama Betlenével szinte már vetekszik.
Egyszerű a Zudár sejtes ablak-olma, |
Nádasdi rucája Gersei-Petőnek
E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.
A Majtényi teve, a Viczai sas-szárny!
Büdi bujdosója, a Csetneki halak!
Kisvárdai kigyó, mely farkába harap!
Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját? |
A Dersfi oroszlánt? a Szirmai rákot?
A Rajcsányi medvét?. . az egész világot?. . .
Hogy a dal szövése ne legyen goromba?
Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa
Viruló díszében mind egyszerre látva!
Emez fiatal még; az terepély immár, |
Csonkitva, lenyesve hajt amaz uj ágat:
Mai nap is élő, számos unokákat.
Nem hizelgő verssel koszorúba fonja:
Felhat-e hozzátok az egyszerü ének
Egyszerű kebléből a nép emberének?!
Vagy hazai dalra fületek már gyenge, |
Sir a lélek bennem, - és a mai kortul
Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.
Mit csak a szem láthat s nem láthat elégszer;
Ott hányja virágát mindenik nemzetség,
Kitesz a hazáért a magyar nemesség:
Maga, lova fényes; paripája kényes, |
Nem sok a gyalog szám; többnyire lovas had -
Kiféle? miféle? címerén olvashadd.
Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa:
Itt is, ott is mozog, hullámzik egy csapat,
Mint nagy szél-vetés, ha szélben árad s apad.
Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal - |
De azért kemény nép: szivök mind huszári:
Nem tehetnek róla, hogy gyalog kell járni. -
Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,
Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
Lajos e hadakkal maga tábort járat, |
Egész nap zavarja, futtatja seregét,
Porolván a puszta kopott köpönyegét.
Roppant szárnyaival csak a földön jár ez,
Kiteríti néha, mint valami héja,
Mérföldet kanyargat egyszeri karéja,
Majd meg' összecsapja, mint a könnyü fecske, |
Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad
- Mintha egy élőtest voln' az egész sor had.
Mintha bárányfeIleg, szines szép szivárvány;
Lendül a sok zászló maga-fogta szélben,
Majd egymás után, majd ezer is egy szélben.
Sárga lován Lajos maga ugy cikázik, |
Futkos a had előtt, mint egy futó csillag,
Ragyogó sisakján hosszan úszó tollak.
A vitéz is fárad, meg a ló is renyhül,
Vissza, sátraikhoz, vidám lakomára
Széled a poros nép, a lihegő pára.
Füst-bokrétát tesz föl valamennyi sátor, |
Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját,
Messzünnen irígyli ezek állapotját.
Együtt vala Pestnél, a rákosi részen;
Csak Toldi hiányzik, csak ő marad vissza,
Édes szerelemnek kóstolóját issza;
Béke van szivében, most először, béke; |
Az egész hó egy nap és e nap egy óra. . .
Nincs is az időnek ottan mutatója!
Ébrenlét? vagy álom? sző csupán egy véget:
Akkor is ott járnak egymás deli karján,
Illatozó kertben fűzes Tisza partján...
Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok? |
Hab, hab után, mér' futsz örök vágyódással?...
Így álmodtak össze, gondolom, egymással.
Toldi a harc gondját el akarta vetni,
Az utolsó harcét, míg foly élte hossza:
Nincs eset azontul, hogy szivét megossza:
Élni fog magának, élni Piroskának, |
Egész élte sorját hosszan elrendezte,
Mikor együtt voltak az utolsó este.
Megállt jegyesével a leány egy szóra, -
Azaz el se hagynák azt az egy szót soha,
De nyerít a Miklós nyughatatlan lova.
"Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' - |
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet."
Beszéltek, beszéltek: több volt hátra mégis;
Jött azonban Toldi fegyveres szolgája
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
"Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' - |
>>Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a déli ebédet."
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben:
Ehol jő azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e bekötni a lovat az ólba?
"Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' - |
"Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?"
Hova, merre megyek? az is az én dolgom;
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se hittem.
Isten hozzád szívem édes szép szerelme! |
Hadd szakasztok rózsát gyönge rózsafádról -
Egy csókot az utra, piros két orcádról."
Mint a földi eper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszu búcsuzásnak;
Nem is integettek messziről egymásnak;
Jó Toldi csakhamar lovára felűle, |
Sarkantyúzza lovát, szintugy vérzik belé. . .
"Co fel, jó paripám, szülő-helyem felé!" -
De haza sovárgott, hazament azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Amint György fiának halomása hallék.
Mert nem ada Isten hosszu éltet annak, |
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.
Hogy neki az a nap oly örömet hozzon.
Ablakában ül, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az apró marhát:
Mert ugy volt a jámbor ösi ház kiszabva; |
Hogy ne kandikáljon országba-világba:
Nézzen, mint igaz bölcs csak önön-magába.
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós..." kiáltja és szalad elébe;
Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
Szép Etelke pedig; Toldi György leánya; |
Fut elébe, fut, fut; kengyelébe pattan;
Csókja, mint egy ostor, oly nagyokat csattan.
Maga édes anyját köszöntötte szóval,
Megcsókolta előbb halvány szép homlokán,
Addig föl se ment a lépcső három fokán;
Mikor pedig fenn volt lehajlék hozzája, |
Édes anyja, szegény! kivül a ruháján
Csókolgatta fiát, verő szive táján.
Mondanom se kell, hogy lett nagy lakodalom,
Dehogy lelte helyét Miklósnak az anyja!
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
Bence, a vén Bence volt a pincemester, |
Ugy járt, ha borér' ment, hogy ne kelljen várni,
S ugy hozott, hogy kétszer ne kellessék járni.
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta sziv-vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
Hanem, mikor látta, hogy nincs semmi hiány, |
Szólott a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.
Kenyerem ettől az öreg háztól eszem;
Rossz kis sückő voltam, annyi mint az öklöm,
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
Én ökröt vezettem, éd's apám az ekét... |
Hej! micsoda termés lett abban a földben!
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.
Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét,
Én is, hogy fiam lett, (látom, a bolondok
Cifra neven kapnak) - Bence legyen! mondok.
Nagy fiu, ehol van! Jöszte, szógám elébb: |
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál;
Hányszor emlegettük azelőtt: no ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
Biztattam is, menjen katonának, vagy mi; |
Pedig, lám no! milyen ember vált belőle,
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindég: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
Itt van, nagy jó uram, azér' hoztam elő, |
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!"
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
Etelke azonban egy asztali késsel |
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.
Felhányva, kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
Etelke azokból egynéhány darabot, |
S od' adá Bencének, ingyen ajándékba,
Hogy tanuljon belé, vegye is fel még ma.
Hogy jutott kezéhez a szép úri lánynak,
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével kelnek, ugymond, egybe.
"Akkor, édes anyám - no hiszen meglátod - |
Nem kószálok hadba, hanem együtt élünk,
Az én gyöngy galambom, Piroskám is vélünk!"
Szíve az örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
Előtte fia még mind a régi gyermek: |
Házasult embernek. . . képzelni továbbat
Göndörhaju, fürge, játszi unokákat.
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
Haja, szemöldöke, szeme, szempillája? |
Felelni se győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
Kard veri a combját, a nyakában mente, |
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa,
S rövid habozással imígy kezd a szóba:
Egy páncélns bajnok, úgy látom idegen,
Künn az ajtó előtt kigyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre-halálra."
Toldinak se' kell több: "hogyan, a patvarba!" |
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz
Kivül a tornácon, vele megvíni kész.
Látja, hogy az nem más, mint huga, Etelke,
Iszonyu láncsáját bal kezében tartja,
Mig a jobb kezében villog széles kardja.
De Miklós a szemét összerántja vadul, |
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép s elesik a nehéz fegyverben.
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve
Nem fáj-e valahol? könyöke, vagy térde?
Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség, |
Mignem aztán Miklós tréfa közé fonta
Amit Tar Lőrincnek komoly céllal monda. *
Kétszer is mond egyet inkább, mint elhagyjon:
Mily eszes, mily józan, mily szelid, hű, derék, -
Gondolá Etelka: jól van, de már elég!
Vállhegyen bátyjára hamisan pillantott, |
Busa szemöldökét ráncolva keményen,
Tiszta, erős hangja így csendüle mélyen:
Büszke, dacos, válogató;
Jobbra-balra pillogató; |
De a szive szinmutató: |
Nem eladó. |
Maga tetszős, bár negédes;
Rád tekinthet, mosolyoghat: |
De azért, hogy tőrbe foghadd - |
Nagyon kétes. |
Rózsa vagy-é, tulipán-é? -
Rózsa vagyok, szúró tüske, |
Tulipánsziv nem oly büszke |
Mint a lyányé. |
Nagy szerencse! fele köszvény;
Jár szegényes, az nem kényes, |
Majd megeszi olyan. . . éhes; |
Ott az ösvény! |
Ugy bötűzi a szerelmet,
Lám az apród, ha nem ül is, |
Százat szeret könyvnekűl is! |
Odább kelhet. |
Ecet ami azután forr; -
Légy derék bár: kell ám fő is, |
Légy szelid s hű: ámde hő is, |
Szegény jámbor! |
Van-e benned jó levente?
Jaj, ha volna, mint szeretném! |
Ezer közül szemen szedném, |
Ha lehetne. |
Messze, messze. . . bár mellettem;
Könnyű nézni, megölelni, |
De szeretni, párját lelni... |
Lehetetlen! - |
Nyájason az időt hamar elbeszélik;
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja
S egy hizelgő álom Piroskához vonja. -
De korán a hajnal ébren leli másnap, |
Követi sok »áldás«, ezer »jó szerencse«.
Utána poroszkál ázott szemmel Bence.