Arany János: TAMBURÁS ÖREG ÚR
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a'.
Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad',
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.
- Tiszta remekké magába' szülemlő -
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.
Kopogójábul - csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed -
Szövege cikornyás, dallama német.
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.
Ő is "minden nap feled egy-egy nótát";
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.