Arany János: A KÉP-MUTOGATÓ
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
E szomorú időben; |
Ebben az esztendőben. |
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli, |
Sem méltó megtörleni. |
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
Vagy, ha mond is, ennyit mond: |
Ősz fején úgy nem lesz gond. |
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény - csak köznemes, |
Már ezért sem érdemes. |
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ. |
Bátran az iródeák. |
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is; |
Elveszem egy ingben is." |
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy |
Apja lábához lerogy. |
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. - |
A kastélyban ezután. |
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér, |
"Kis kunyhóban is megfér". |
Így végződik Schiller dala (An der Quelle...) SZEMERE Pál fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán. - A. J.
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi: |
A fölét ha leeszi. - |
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg |
Azt mondja, kisasszonyunk." |
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát, |
Mikor üzték a kutyák. |
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság; |
Mindenféle furcsaság. |
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek |
Láthatatlan szellemek. |
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón, |
Ismert kézzél: "Én, Verón." |
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, - ím, minő! |
Egy idétlen csecsemő. |
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
Nézd ha élne, szép fiú; |
Nem volt arra ért korú." |
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
Szóbeszédnek tere tág; |
Többé semmi társaság. |
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond; |
"Csitt... való: a gróf bolond." |
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen: |
Engesztelni mit tegyen? |
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom; |
Nála több az irgalom." |
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
Ott nyugodjál, gazdagon." |
Jobb nekem már a vadon!" |
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
Vésték rá a kőlapon: |
Csak az ítéletnapon. |