Ady Endre: Paul Verlaine álma
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.