Ady Endre: Három Baudelaire-szonett
Halk levegőként úszkálgat körültem,
Tüdőmbe suhan s én gyötrődve égek
Örökös vágyban, szomjúságban, tűzben.
Elém a legszebb némber képét hozza,
Képzelt okot ad, száz hazug mentséget
S kapatja ajkam gonosz italokra.
Engem, lihegőt, fáradtat, tépettet,
El, a nagy Untság bús sivatagára.
Piszkos rongyok és nyitott sebek árnya
S egész rémes tára a Pusztulásnak.
Meredni s várni téli éjben, csöndben,
Miként száll, száll föl a multaknak árnya,
Míg a harangok búgnak kint a ködben.
S ifjú torokkal küldi messze tájra
Hívó, szent dalát, mindig bátran, frissen,
Miként őrsátor vén, hű katonája.
S ha hideg éjek rémét dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja csuklik, retten:
Holttestek alatt sebesült hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva örökre.
Bennem a szomorúság tengere sírva árad
S ha visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának.
Amit keres, barátnőm, marcangolt hely, üres rég,
Széttépte azt az Asszony vad karma, éhes foga,
Óh, ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg befertőzte,
Most benne orgiáznak, gyilkolnak, civódnak ott.
Meztelen kebled körül parfüm szálldos felhőzve.
Lobbantsd fel ünneppiros lángjával tűzszemednek
A rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.