A RATHOLD-NEMZETSÉG CÍMERÉHEZ.
43A RATHOLD-NEMZETSÉG CÍMERÉHEZ.
Folyóiratunk hasábjain nem első ízben esik szó erről a nevezetes itáliai-normann eredetű nemzetségről és címeréről. Néhai Csergheő Géza egész sorozatot gyüjtött össze Rathold és Olivér oklevélkiállító leszármazottainak pecsétjeiből s ezek vésetei alapján részletesen rámutatott a címeralakulás ágas-bogas fejlődésmenetére. Eredményei lényegéhez ma sem férhet kétség. Idevágó dolgozata olvasóinak azonban mindenesetre feltünhetett, hogy a nemzetségi címer legelőkelőbb képviselőjét végül is nem a rendelkezésre álló kétségbevonhatatlanul hiteles változatok valamelyikében vélte fellelhetni, hanem a Rajcsányi-féle pecsétmásolatok közül szemelte ki Olivér tárnokmester 1347-iki pecsétjének ott megőrzött ábráját s ezt jelölte ki címerfejlődési zenithfokozatul. Azaz a korábbi variánsokban alakulást, a későbbiekben inkább szétesést, visszafejlődést látott. A kiváló kutató döntését természetesen nem pusztán a heraldika aranykorára jellemző egyszerűség, nem a pajzsmező egyes hárslevele váltotta ki. Ebben a tekintetben az Olivér-pecsét nem is éppen egyedülálló jelenség. Ami megkapta és stílusérzékét lebilincselte, a címer Rajcsányi fenntartotta pávatollforgós sisakdísze volt. Ennek tökéletes korszerűsége bírta elhatározásra; a heraldikai ízlés respektálása kedvéért vállalta az állásfoglalásban rejlő módszertani kockázatot.
«Ezen teljes pecsét megörökítésével – írta volt Csergheő – Rajcsányi nagy szolgálatott tett nekünk, mert az ezen látható sisakdísz az egyetlen, mely a Rathold-nemzetséget illetőleg azon korból maradt reánk, midőn még az egyes ágazatok állandó tulajdonneveket nem használtak s így jogosítva, de kényszerítve is vagyunk ezen sisakdíszt, ha nem is mint általánosan használtat a Rathold-nemzetség sisakdíszének elfogadni. S ezt annyival szívesebben tesszük, mert az így összeállított sisakdísz a legszebb heraldikai díszek egyike.» Ő maga Rajcsányi másolatát mindenesetre annyira mérvadónak ítélte, hogy a nemzetség címerszíneinek kifürkészésében is ezt vette alapul. Erre támaszkodott, mikor a Képes Krónika ismeretes Rathold- és Olivér-miniaturájára és a pávatollforgót ugyancsak tartalmazó nemzetségi pecsétek tanuságára inkább csak mellesleg hivatkozva, a címertan szabályainak alkalmazásával a Rathold-címer színeit a következőképpen határozta meg: «veres pajzsban arany hárslevél, sisakdísz: arany hárslevél reátűzött természetes pávatollforgóval, takarók: veres-arany». A pávatollforgó szokásosan természetes színéből t. i. arany hárslevélre következtetett, utóbbi viszont pajzsábrául alkalmazottan magától értetődően veres mezőt kíván.
Előbb némi módszertani kockázatot említettünk, s a következmények arra vallanak, hogy nem indokolatlanul. Miután olyan alapvetést választott, mely tulajdonképpen önmagában is igazolásra szorul, egyébként vitathatatlan érvelése a szakkörök tudatából nem irtatott ki minden kételyt. Mindenesetre azt látjuk, hogy Csoma József már más uton indult el s a lényegében analizáló eljárást felcserélendőnek, legalábbis kiegészítendőnek tartotta egy inkább historizáló gondolatmenettel. Elismerni elismerte Csergheő következtetéseinek elvi helyességét, de inkább azért vélte az általa javasolt színmegoldást elfogadhatni, mert azt a Képes Krónika s egy Lorántffy-címert ábrázoló sárospataki falfestmény is támogatta. Vagyis nervus probandi-képpen ezt a két színes s mindenesetre eredeti külsejében reánkmaradt címeradatot illesztette a Rajcsányi-ábra helyébe. A különbség első pillantásra igen jelentősnek látszik, mégpedig kétségkívül Csoma javára. Azonban az eredmény így sem megnyugtató s arra a kérdésre, lényegesen szolgálja-e a probléma eldöntését, sajnos inkább nemmel kell válaszolnunk. Ha egyszer bizonyos, pedig kétségkívül az, hogy olykor a krónika miniatorának ábrái is tévesek, illetve megbizhatatlanok, úgy – más szempontból ugyan – a Rajcsányit illető elvi szkepszis az ő munkájára 44is kiterjeszthető. A pataki falfestmény pedig olyan kései, XVII. századbeli munka, hogy legfeljebb támogató adatnak lehet tekinteni, alapvetőnek semmiképpen. Ilyen minőségben pedig természetesen Csergheőnek is rendelkezésére állott. Tagadhatatlanul bizalomkeltő tény, hogy a két különböző kiindulású következtetési művelet azonos eredményhez vezetett. Csoma tehát végül is az elégséges okság elvének megfelelően sorozta Ratholdék címerét a megoldott színezésű nemzetségi címerek körébe. De ugyanúgy vitathatatlan, hogy teljes bizonyosságot csakis Olivér tárnokmester címerének minden kételyt kizáró igazolása adhat a kutatás kezébe. S a kérdés lényege ma is úgy hangzanék, mint Csergheő Géza korában – ha a hazatért Felvidék egy szerencsés lelete meg nem lepi a hazai heraldikát Kazai Kakas László sírkövével.
A 195 cm hosszú, 104 cm széles és 21 cm vastag, feltűnően ép veres-márvány síremlék évszázadokon át a Rathold-nemzetség ősi birtoktömbjéhez tartozó gömörmegyei Serkén lappangott, honnan a hatalmas Lorántffy-család előnevét vette. Ott ásták ki a mult év novemberében Vargapál Gyula földjén. Kazai Kakasok és Lorántffyak tudvalevően egyaránt Rathold nemzetségéből valók, csak az életsorsuk különböző. Mire a Lorántffyak igazi felvirágzása elkövetkezett, a Kakasok már ki is haltak. A XIV–XV. század okleveles gyakorlatának viszont ők a sűrűbben emlegetett szereplői. Kazai Kakas László életkörülményeit is eléggé részletesen ismerjük. Már 1351-ben egy hatalmaskodási per hőse, illetve vádlottja. Számos adat bizonyítja, hogy családja anyagi állásának gondos és körültekintő sáfárja volt. Politikai irányzatában rendületlenül hűséges embere Nagy Lajosnak, Mária királynőnek, majd Zsigmond királynak, mit utóbbi uralkodónk különösen a Siklós várát illető 1387 április 13-ikán kelt adománylevelében ismert el igen meleg szavakkal. De inkább és elsősorban szűkebb környezetének élt, a zászlósurak sorába sohasem lépett – ezt a következők miatt nagyon ki kell emelnünk – s a pataki várnagyságnál magasabb tisztséget élete folyamán nem viselt. Talán ennek köszönhető az az országbáróknál ebben az időben aligha feltételezhető eljárása, hogy 1380 körüli és utáni levelezésében magyar fogalmazású pecsétet használt: «S(igillum Kackas Laislo» felirattal. Egészen 1395-ig, mely évtől fogva, mint már Radvánszky Béla báró megjegyezte, neve «a jogügyletekben többé nem szerepel». Emlékünk megmagyarázza, hogy miért. Ennek az esztendőnek március 19-ikén meghalt. A sírkő felirata szerint:
+ Hic + iacet + d[omi]n[u]s + La[disla]us + filiius (sic!) + Kacas + qui + obiit + in + feria + sexta + ante + Letare + Anno + Domini + MCCCLXXXXV.
A kő felületét a Rathold-nemzetség ugyanolyan összeállítású címere tölti ki, mint aminő Rajcsányinál Csergheő Gézának feltűnt. Csak a mi esetünkben a hitelesség kérdése kétségen felül áll, azaz Csergheő levezetése elnyerte a megtámadhatatlan alapot s a címerszínek problémája véglegesen eldőlt. Már ez a tény is fontos helyet biztosítana a leletnek középkorunk sajnos eléggé gyér címeranyagában. De ezenfelül amellett, hogy műtörténeti szempontból is közepesenfelüli emlék, még egy két következtetésre is indít. Éspedig jól megalapozottakra; mert arányaiból következő világos rajzával pontosabb mondjuk adatszerűbb forrás, mint a szűk felületre szorított gyakran félreérthető pecsétábrázolások. Hogy csak egy különbséget említsünk; pecsétképtől aligha várhatnánk ilyen kézzelfoghatóan világos útbaigazítást a sisakdísz gyakorlati felépítésére nézve. Itt nemcsak szemmellátható, de akár kitapintható, hogy a csöbörsisak csúcsára szerelt, nyilván fémből készült hárslevél erőteljes rúdalkatu gerince legalább is a felső végén üres volt s az így keletkezett köpűnyílás szolgáltatta az oromdíszt befejező pávatollforgó tokját. S ha ez a felvilágosítás inkább a fegyvertörténészt érdekli, genealógusaink számára nem lehet közömbös, mit a címerkép a nemzetiségi leszármazástudat szívóssága felől hírdet. Heraldikusaink pedig kénytelenek lesznek elejteni, illetve módosítani Csoma szigorúan rendszerező elméletét, mellyel a pávatollforgó beiktatta címertörést magyarázni óhajtotta. Az 1395-ös évszám és Kazai Kakas László személye mindkét szempontból sokatmondó.
Kazai Kakas László sírköve. 1395. (Orsz. M. Történeti Múzeum.)
Rathold ivadékainak közös nemzetségi jelvénye, a hárslevél, már a XIII. század folyamán kiállotta fennmaradásának, jelenének és jövőjének tűzpróbáját. Attól fogva, hogy először tűnik elénk Miklós országbíró 1238-iki pecsétjének még egészen normann-alakú címerpajzsában, makacsul ellenállott minden kísértésnek és ellenedolgozó 45irányzatnak. Ismeretes, hogy az akkori országos főméltóságok az ország címeréből átvett részletekkel szerették és szokták volt jelezni hivatali állásukat. S ebben a tekintetben a Rathold-nemzetség tagjai sem kivételek. Ámde Roland nádor 1255-iki pecsétjén a kettős keresztet, az országos hatalmi jelvényt, a pajzs három sarkában egy-egy hárslevél kíséri s rokon, de még jellemzőbb, mert az országcímert a hárslevelekkel szervesen egybefoglalni igyekvő, alakulás ötlik szemünkbe a második, az ifjabb Roland nádor 1299-iki címerében is. Holott tudjuk, hogy nem mindig és nem mindenütt történt így. Számos másnembeli országnagyunk ejtette el a leszármazására világot vető emblémákat az országcímer varázsa kedvéért. Ilyen módon ment nem egy nemzetségi címerünk nyilván visszavonhatatlanul veszendőbe. Heraldikánknak ebben a korai idejében, de gyakran még a XIV. század első felében is, a pecsétábrákat különben is tulajdonosaik egyéni ízlése akár önkényesnek nevezhető elhatározása szabta meg, miben szintén bizonyos veszedelem rejlett. Az előbb említett ifjabb Roland nádor fiának, Leusták vasvári és soproni ispánnak 1339-iki pecsétjén pl. vadkanfő szájából kandikál ki a hárslevél. Minő egyszerű s mindenesetre érthető lett volna akár előbb a kettős keresztet, – így cselekedett pl. az Ákos-nemzetség nem egy nagynevű családja (Bebekek, Csetnekyek) – akár ezentúl, legalább is ezen az ágon, a vadkanfőt használni és tartani meg címeralakul, hiszen a nemzetségből eredő családok egy gyökeres birtokosztály révén tulajdonképpen 46már 1283-ban elváltak egymástól s a maguk külön útjaira léptek. Nem történt meg. Nincsen tudomásunk egyetlen familiáról sem, mely a hársleveles nemzetségi jelvényt elejtette volna, sőt beköszöntvén a magyar heraldika aranykorszaka ezután tűnnek elénk körülbelül egy félszázadon keresztül a nemzetségi címerek legpompásabb, az egységet világosan kidomborító példányai, melyeknek sorát most már igazolt szépségében Olivér tárnokmesteré nyitja meg s nagyjában Kakas Lászlóé zárja. A pecsétábra külseje természetesen még ebben a fejlettízlésű periodusban is sok körülménytől függött. Kakas László előbb említett magyar köriratú pecsétje pl. távolról sem ad olyan teljes képet, mint a sírkővéső remekelte halotti címer. De az egyes hárslevél valamennyire nézve jellemző éspedig a maga kiérett heraldikai szabályosságában. Ezen a fokozaton azután csak a XV. századdal kibontakozó naturalizmus változtatott, melynek differenciáló hatása természetesen a Rathold-utódok címerein is mindinkább kiütközött. A hárslevél lassan átalakulásnak indult, bonyolultabb és szeszélyesebb variánsok keletkeztek. Ám ennek a folyamatnak már csak a lényegéről kell majd néhány szót ejtenünk, a részletek nem tartoznak vizsgálódásunk körébe; inkább homályosítanák Kakas László sírkövének lényegben az élő heraldika korszakára vonatkozó tanuságát. Ez utóbbinak évtizedein belül teljes az egyöntetűség. A nemzetség mindegyik családja ugyanazt a pajzsalakot használta, azaz lovagi tornákra bizonyára valamennyien egyes hárslevél jellemezte heraldikai mezben vonultak fel.
Nem lehet eléggé kiemelnünk a lovagi tornák szempontjának lényegesen alapvető fontosságát. Ebben az időben t. i. már nem a csatamező a heraldikai stílus igazi alakítója. Hogy csak egy jelenséget hangsúlyozzunk, sírkövünk csöbörsisakot ábrázol 1395-iki kelettel, holott a fegyvertörténetnek sikerült pontosan kimutatnia, hogy ez a sisaktípus a XIV. század harmincas-negyvenes éveitől kiszorult a véres küzdelmekből. Gondoljunk a Képes Krónikára, miniaturái között már összesen csak két csöbörsisakot találunk. A lándzsatörő tornákon használt páncélokhoz ellenben még a XVI. század első évtizedeiben is csöbörsisakok, illetve azoknak tornaszempontok szerint alakult leszármazottai tartoztak, mint ezt nemcsak gazdag képanyag, hanem a reánk maradt eredeti tornafegyverzetek egész sorozata bizonyítja. Egészen kétségtelen, hogy a heraldika, miután harci és tornafegyverzet egymástól elvált, tehát kb. a XIV. század dereka óta, a lovagi tornák külsőségeivel fejlődött párhuzamusan, nem pedig a harctéri taktika szükségletei szerint. Aki például a mi esetünkben ez utóbbi alapon óhajtana ítéletet formálni, a sírkövet kétségkívül régibbnek kellene hogy tekintse a Képes Krónikánál. A lovagi tornák megszabta fejlődés azonban a XVI. századig éppen olyan élő fejlődés, mint a harctéri fegyverzeté. Nem véletlen, hogy a heraldikai ízlést a naturalisztikus irány csak megtépázta, a lovagi tornák letünése ellenben tulajdonképpen megölte s legkésőbben a XVI. század végétől a címerművészet a magáramaradottság az élettől való elszakadás s ebből következően a teljes hanyatlás képét mutatja. Ha a harctéri szempontot fogadnánk el irányadóul, mi ismételjük fegyvertörténeti szempontból lehetetlenség, a leszármazástudatra annak meglétére vagy felszívódására egyáltalában nem tudnánk következtetni. Ez esetben a sírkő címerábráját hagyományos sémának kellene minősíteni, mely készítési idejének körülményeire, annak történeti miliőjére nézve alig mond valamit. Kijelölhetvén ellenben a reális összehasonlítási alapot a lovagi tornafegyverzetben, legfeljebb azon panaszkodhatnánk, hogy egy tunyábbmenetű alakulási folyamat jelenségei alapján kell állást foglalnunk. A tornafegyverzet t. i. lassúbb változási fázisokban fejlődött, mint a csatatéri felszerelés. Inkább a divat irányította, mint az élet védelmének mindenképpen rugalmasabb és gyorsabbütemű alakulást követelő, mindig elemi erejű szempontja. Míg harctéri darabok keltezésében a fegyvertörténet legfeljebb évtizedes elcsuszamlásokkal számol, tornafegyvereknél általában félévszázados hibalehetőségeket vesz tekintetbe. Szerencsés kivételek az olyan tárgyak, melyek a tornafelszerelés, illetve a heraldika valamely pontosan kitüzhető átmeneti időszakából származnak. Miután azonban a XIV. század végének készítményével van dolgunk, tudjuk, hogy sírkövünket ebből a szempontból is indokolt kíváncsisággal vehetjük szemügyre. A heraldikai naturalizmus akkor élte bölcsőkorát. Már Csoma József kritikus szintézise felhívta az érdeklődők figyelmét az irányzat kiütközésének első embrionális 47nyomára, melyet az általa ismert nemzetségi címeranyagban Ilsvai Leusták nádor századvégi pecsétje, illetve annak egy részlete képviselt. Ennek a vésetnek hárslevelén bukkant fel először a szár alsó végén egy alig észrevehető kocsányszerű dudor, mely azonban a bibliai mustármaghoz hasonlónak bizonyult. A következő nemzedékek kezén mind erőteljesebb gallyá, majd ággá duzzadt s ezzel párhuzamosan maga a hárslevél is elváltozott. Megkettőződött esetleg hármassá vált, hogy legutoljára, persze már egészen későn, jóval a heraldika, sőt a lovagi tornák élőkorának elmúlta után, Gyulaffy László 1695-iki grófi diplomájának címerében önmagából egészen kivetkeződve tölgylevéllé alakuljon. Ekkorra a Rathold-nemzetségtudat természetesen a multé, az elméleté. Kazai Kakas László halálakor ellenben egészen frissen élt. A sírkő éppen úgy mint a nádori pecsét ugyanazon átmeneti időszak vetületét viseli magán. Talán kettőt is. Lehet, hogy puszta ornament, de mégis a jövő önkénytelen beharangozását jelenti az a hármas hárslevél, mellyel a készítő mester a felirat sávjának üresen maradt job alsó sarkát kitöltötte. Alkalmasint csak formaérzéke kívánta, hogy a feliratot bevezető keresztnek megfelelően az abból kiinduló átló túlsó végén ugyancsak ne betűt, hanem ábrát alkalmazzon. Ám ezzel is a hárslevelet megsokszorozó naturalisztikus jövendőnek vált mondjuk akaratlan előhírnökévé. A másik apróság elbírálásánál pedig nincs helye semmiféle szkepszisnek. Egészen világosan kifaragta t. i. pajzsalakon, sisakdíszen, egyaránt azt a hárslevél szárából kinövő csücsköt is, melyet Csoma Leusták nádor pecsétjén észrevett és magától értetődően annyira kiemelt. A nádor és Kazai Kakas László természetesen rokonok, de igen távoliak. Első közös ősük Domokos tárnokmester másfél évszázaddal azelőtt élt, a XIII. század derekán. Ha ilyen nagy idő multán azt tapasztaljuk, hogy címereik nemcsak hasonlók, de szinte pontosan ugyanabban az időben tökéletesen párhuzamosan változnak el, úgy egészen természetszerűnek találhatjuk egy valamivel még későbbi feljegyzés szövegezését, melyet önmagában fejcsóválva olvashattunk. Ki ne csodálkozott volna el azon, hogy középkorunk egyik legérdekesebb alakja, az a bizonyos Tari Lőrinc lovag, ki Zsigmond király letartóztatásakor egyedül mert ura védelmére kardot rántani, családnevét – úgy látszik – inkább csak itthon használta. 1411-ben zarándokútra indult, mert mint maga vallotta meg, kételyei voltak Isten léte és az emberi lélek halhatatlansága felől. Felkereste Szent Patrik irlandi purgatóriumát – így lett belőle Tinódinál «pokoljáró» Tar Lőrinc – s hazajövet élőszóval számolt be élményeiről egy angol utitársának, ki azután a hallottakról emlékiratot készített. Az idegennek elvégre mindegy lehetett, kinek és minek nevezze története hősét, azt jegyezte fel, amit hallott; ha szövegében elcsuszamlás vagy megtévesztés akad, úgy az bizonyára az eseményeket, esetleg a beállítást illeti, az elbeszélő nevét semmiképpen. S a memoriale címében mindössze a Rathold-nemzetségről esik említés, magában a szövegben is csak a pásztói ágról, melyhez a lovag tartozott. A Tari-családról nem. Pedig nemcsak Lőrincünk atyja László, hanem nagyapja István is viselte már a családnevet. Tari Lőrincnek, mint már ebből a futólagos vázlatból is bizton megállapítható volt önálló, vívódásokra hajlamos lelki élete, egyéni multja, melyre joggal büszke lehetett, élvezte királya bizalmát és megszolgált jóindulatát, a királyné étekfogómestere volt, tehát az ország főúri rendjének előkelő tagja – és adott körülmények között mégis szemmelláthatólag fontosabbnak tartotta, hogy Rathold nemzetségéből származik, mint azt, hogy Tari Lőrincnek hívják. Ilyen szívós volt-e a leszármazástudat valamennyi nemzetségünknél, természetesen nem tudnám eldönteni. De bizonyos, hogyha ez általában kimutatható volna, nem egy homályos történeti összefüggést sikerülhetne érthetőbbé deríteni. S annyit talán máris feltehetünk, hogy míg a nemzetségi címer a nemzetséghez tartozó családok használatában változatlanul élt, illetve – ami talán még többet mond – egyszerre és körülbelül egyöntetűen változott, mint Ilsvai Leusták és Kakas László hárslevelén láttuk, addig a nemzetségi tudat szava sem halkult el. Magától értetődik, hogy általános érvényű eredmények szerzéséhez terjedelmes részletkutatásokra s bizonyára új anyagra is volna szükség. Lehetőleg olyan világosbeszédű támogató nyilatkozatokra, mint Tari Lőrinc útjának emlékirata. Eleve is valószínűnek merném azonban ítélni, hogy ez az aprólékos kritikai munka nem mutatná ki a XIV. század derekának, az ősiség korának epochális jellegét. Sőt azt sem bizonyítaná, 48hogy a nemzetségi tudatot általában az idő sorvasztotta el. Ezt nemcsak az imént nyert s a XV. századba átcsapó megfigyelések és tapasztalások sejttetik, de még ezen az időhatáron is túlterjedő folyamatok. A legelső betelepülőkhöz tartozó Hunt–Pázmán ősök leszármazottainak címere, igaz, már eléggé korán szétágazó hajlandóságot, nagy változatosságot tanúsít, de éppen ennyire bizonyos, hogy a csak néhány évtizeddel később beköltözött Balog-nemzetség kétfejű sasa még a XVII. században is szívósan él. A Guthkeled-nemről akár ne is szóljunk.
Nemcsak ez a bonyolult kérdéskomplexum vár azonban megoldásra. Jól tudom, hogy az itt tárgyalt szűkebbkörű kérdések, a Rathold-nemzetség címerének problémái sem kimerítettek. Egy talányos jelenséget akár azonnal megemlíthetünk. Nem ritkaságok t. i. a nemzetségi pecséteken az ábrát kísérő betűalakok. R. H. (vagy A.) betűket látunk már az ifjabb Roland nádor említett 1299-iki pecsétjének mezejében, a kereszt vízszintes szárától jobbra és balra. Majd egy-egy t-minuscula környezi Ilsvai Leusták pávatollforgós hárslevelét. De míg ezek között csak a betűalkalmazás formális ténye létesít kapcsolatot, Kazai Kakas Loránd özvegyének, halottunk menyének, 1433-iki címerpecsétje, lehet, hogy teljes rokonságot mutat Leustákéval. A hársleveles pajzsot itt is egy-egy betű övezi. A baloldali teljesen elmosódott, a jobboldali azonban mintha ugyanolyant t volna, mint a Leusták-pecséten jelentkező. A pecsétkép, sajnos, kopott egy kicsit, de nagyító alatt látni vélem az áthúzás lefelé forduló halavány duktusát. Bonyolítja azonban a dolgot, hogy amennyiben a bizonytalan vonáscsíkot nem vesszük figyelembe, ezt a rejtélyes betűt magától értetődően l-nek kell olvasnunk. S ez annál könnyebben lehetséges, mert Kakas Loránd névkezdetéhez viszont ez az értelmezés talál. Ez a kérdés tehát nyilt kérdés kell hogy maradjon. Új pecsétanyag felbukkanására, szerencsésebb kezű kutatók ítéletére vár.
Már most is eldönthető ellenben egy szigorúan címertani jelenség, éspedig Csoma magyarázatával ellentétes irányban. Láttuk, milyen nevezetes szerep jutott az Olivér-pecsét pávatollforgójának Csergheő megfigyelései és következtetései körében. Egészen természetes, hogy ő ezt a képletet a sisakdísz szerves összetevőjének ismerte el. Nem úgy Csoma. Bár – amennyiben nem elnézés okozta tévedés forog itt fenn – úgy tudta és írta, hogy hárslevele csúcsán Ilsvai György zólyomi ispán XV. századi címere is pávatollforgót visel, csak Olivér tárnokmester, Pásztói János országbíró és Ilsvai Leusták nádor XIV. századbeli címereit vette tekintetbe, mikor kimondotta a végszót s a pávatollforgót címertörésnek, az ország címeréből átvett hatalmi jelvénynek minősítette.
«Hogy a pávatollforgó csak átmeneti, csak hatalmi jelvény volt, kétségtelenné teszi az, hogy azt csakis ezen három országnagy használta, annak sem előbb, sem utóbb nyomát nem találjuk, az összes leszármazók nagyszámú címereiben (?). Ez okból azt a Rathold-nemzetség ősi címeréhez tartozónak nem tekinthetjük.»
Íme, feltűnik azonban a pávatollforgó nemcsak a XV. századi zólyomi ispán, Csoma is említette, hanem a pataki várnagy, Kazai Kakas László most első ízben közzétett 1395-iki címerében is. S ha már az előbbi felett való elnézés sem volt egészen érthető, a Kakas-síremlék egyenesen nyomatékosan követeli, hogy a Rathold-nemzetség lovagjainak tornasisakját pávatollforgóval ékesítettnek tudjuk és tartsuk. Hogy miért választották éppen ezt, nem világos. De miután a XIII. századból csakugyan nem rendelkezünk idevágó példával, az országcímerre amúgyis bajosan gondolhatunk. Adataink XIV. századbeli eredetre vallanak s ebben a korszakban, amennyiben hatalmi jelvényül forgót alkalmaznak, inkább az Anjou-királyok strucctollait vették volna át, mint azt 1363-iki pecsétjének tanúsága szerint Osl-nembeli István zágrábi püspök és szlavon helytartó cselekedte. Megjegyzendő ezenfelül, hogy a Rathold-nemzetségből származó XIV. századbeli főméltóságok eljárása sem egyöntetű. Kaplai János országbíró ugyancsak századvégi pecsétje például – úgy látszik – nem tartalmazza a forgót, ami persze éppen nem szükséges, hogy tornafegyverzete más külsejű voltát jelentené. A pecsétvésőnek, ismételhetjük, lényegesen nehezebb dolga volt, mint a kőfaragónak. Nála a helyszűke parancsolt. Ilsvai Leusták nádor címere szemmelláthatólag azért került pajzs helyett körbe, illetve hatos karéjba, hogy az ívhajlás a forgó számára helyet teremtsen. Pásztói János pecsétpajzsában pedig ugyanezen okból felbomlik a forgó s három-három lelógó toll helyettesíti, melyek akár strucctollak lehetnének. Hogy azonban a forgó ebben a formában, 49illetve összeállításban is alkalmazható s pusztán ebből a toll természetére, illetve átlényegülésére nézve bajos következtetünk, arra nézve beszédes párhuzamosságul szolgál két közelkorú Bebek-síremlékünk. Ezek összevetése kétségtelen valósággá avatja a két Rathold-pecsét ajánlotta valószínűséget, hogy t. i. alkalomadtán egyik ábrázolástípus a másik helyébe léphet.
Hogy a Rathold nembeliek sisakdíszéhez a tollforgó mindenképpen hozzátartozott, a posteriori Feledy Eusták 1530-iki pecsétje is bizonyítja. Ez a kései véset az egyetlen, mely pajzsalakul ősi érintetlenségében tartotta fenn a XIV. századbeli, a naturalizmus erőrekapása előtti hárslevél-formát és sisakdíszül nagyon jellemzően három tollat visel, olyanforma elrendezésben, mint Pásztói János említett címere. Hogy ezek már csakugyan strucctollak, keveset vagy mitsem jelent. A heraldika divatja a pávatollat alkalmazta legkorábban, kakas- és structoll későbbi fejlemény. A XVI. század pecsétkészítője tehát pávatollak helyett talán önkéntelenül is strucctollakat vésett a tiparium felületébe annál is inkább, mert esetleges korábbi mintájának lelógó tollait jóhiszeműen is utóbbiaknak nézhette. Egyenkénti elhelyezésben, mint ismeretes, eléggé nehezen különböztethetők meg egymástól. Tamás erdélyi vajda 1336-iki pecsétjén a hat toll csokrot alkot, a minősítés tehát valamivel könnyebb, mint teljes szétágazás esetén, s ennek ellenére is megtörtént, hogy Csergheő azokat strucc-, Csoma viszont pávatollaknak ítélte. Pedig tudás- vagy érzékhiánnyal vádolni valóban egyiküket sem lehet. Jelen összevetéseink két alapvető ábráját illetőleg azonban hangsúlyoznunk kell, hogy ezeknél minden félreértés kizárt. Mindkettő zárt forgót mutat, s a pávaszemmotivum nemcsak sírkövünkön, de még Ilsvai Leusták pecsétjén is kivehető.*
Csergheő Géza alapvető értekezése – A Rathold-nemzetség czímere – H. G. D. aláírással a Turul VIII. kötetében jelent meg a 24–30. lapon. A tanulmánya alapjául szolgáló címerábrák körvonalrajzait a 24. laphoz illesztett táblán közölte, a teljes címert Rajcsányi nyomán a 30. lapon. Szövegbeli idézeteink ugyanonnan a 29–30. lapról valók. Ezt megelőzően magát a hárslevelet is vizsgálat tárgyává tette: A hársfalevél a Rathold-nembeliek czímerében – című folyóiratunk IV. kötetében (173–181. lap) kiadott dolgozatában. V. ö. Csoma József, Magyar nemzetségi czímerek 146–154. lap. A Képes Krónika miniaturáját Csoma közölte: A magyar heraldika korszakai 25. lap. A pataki falfestmény Lorántffy-címerét lásd Csergheő tábláján 25. szám alatt. – Kakas László első ismeretes, 1351-iki szereplését illetőleg v. ö. Anjoukori Okmánytár, V. 554–555. lap. – Életrajzi adatait részletesen felsorolta Békefi Remig, A pásztói apátság története, 183–190. lap. – A siklósi adománylevél u. o. 266–269. lap. – Radvánszky idevágó közlése, Magyar köriratu pecsétek a XIV. és XV. századból, a Századok 1880-iki évfolyamában jelent meg a 483–485. lapon. – Ő említi, hogy nevét több egykorú oklevél Cakas-nak is írja, a sírkő helyesírása tehát nem éppen meglepő. – Miklós országbíró 1238-iki s az idősb Roland nádor 1255-iki pecsétjének ábrája Csománál a 147. (Nemzetségi Czímerek), Ilsvai Leusták nádoré u. o. a 149. lapon. Hogy az ifjabb Roland nádor 1299-iki pecsétjének (Orsz. Levéltár Dl. 1880.) teljes képét – Csergheő táblája 3. szám alatt t. i. csak a címerábrát közli – továbbá Leusták ispán 1339-iki (Dl. 3224.) és Kazai Kakas Loránd özvegyének 1433-iki (Bánffy levéltár, Kolozsvár) kiadatlan pecsétjeit idézhettem és felhasználhattam, azt Varju Elemér társulati alelnökünk szíves barátságának köszönhetem, ki gazdag levonatgyüjteményét szokott tudományos önzetlenségével bocsátotta rendelkezésemre. – Az 1283-iki birtokosztályt illetőleg v. ö. Karácsonyi, A magyar nemzetségek, III. 11. lap. – A csöbörsisak sorsáról Boeheim ír, Handbuch der Waffenkunde 33–35. lap., A harctéri és tornafegyverzet elválásáról ugyanő u. o. az 522. és a következő lapokon. Erre nézve nb. a hazai anyagból is számos bizonyító példát hozhatnánk fel. Elég azonban talán a 1414-iki Bocskai-címert említeni (Mon. Hung. Heraldica III. 2. tábla), hol a pajzsmező teljes fegyverzetű lovagja csábító alkalmat adhatott volna ahhoz, hogy magára a pajzsra is harcisisakot illesszenek. Ám a címersisak itt is a pajzsbelitől tökéletesen elütő tornasisak, koronás fekete sast ábrázoló dísszel. – A leszármazásokra vonatkozólag lásd Karácsonyi III. kötetének 6. és Békefi i. munkájának 246. lapjához csatolt családfákat. – A Tari Lőrinc zarándoklásáról készült emlékirat címe: Prohemium memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Vngarie factum de purgatorio sancti Patricii in Insula Hibernie. V. ö. Kropf Lajos, Pászthói Ratholdi Lőrinc zarándoklása. Századok 1896. évf. 716–730. lap. – A vadkanfő nb. Csoma szerint (Nemzetségi címerek 152. lap.) Ilosvai György zólyomi ispán 1424-iki pecsétjén is előfordul, erre nézve azonban nem merek állást foglalni, mert ugyanerről a címerről azt is mondja, hogy hárslevele csúcsán pávatollforgót alkalmaz, egyúttal pedig Csergheő idézett sorozatára hivatkozik, melyben viszont Ilosvai György nevét hiába keressük. Félős tehát, hogy itt, mint ezt a szövegben is említem, valami elnézés történt. Az általa egyedül tekintetbe vett országnagyok falanxát azonban Kakas László sírkőábrájának tanusága egyedül is áttöri. – István zágrábi püspök 1363-iki pecsétje Csománál, i. m. 134. lap, Pásztói Jánosé 1396-ból Békefinél i. m. 191. lap. Kaplai Jánosé pedig Csergheő tábláján 9. és 30. szám alatt. Bebek György görgői és Bebek László pelsőci sírkövének ábráit lásd Csergheő-Csoma, Alte Grabdenkmäler aus Ungarn, a 12. illetve a 16. lapon. Feledy Eusták 1530-iki címere a magyar Siebmacher II. kötetének 135. tábláján, szöveg u. o. a 170. lapon. Tamás erdélyi vajda 1336-iki pecsétjének tollairól v. ö. Csergheő, Turul, IV., 178. lap, Csoma, Nemzetségi Czímerek 119. lap.
TÓTH ZOLTÁN.
