II.
II.
Bizonyos ezekután, hogy a műépitész a képcsoportokat önkényesen és tévesen magyarázta. Merészek és tarthatatlanok tehát a következtetések, a melyeket azokból levon.
Azt állitja, hogy a képek «történeti jelentőséggel birnak», mert bizonyitják, hogy «a hagyomány történeti igazságon alapszik», és «világosságot vetnek Hunyadi János származására, mely eddig még bizonytalanságban van». Mint biztos tényt hirdeti, hogy Hunyadi János «Zsigmond királynak fia».
Pedig még azon esetre is, ha a művész a hagyománynak megfelelően alkotta volna meg művét és Hunyadi Jánosné meghagyásából tette volna ezt: ebből a tényből nem volna szabad levonni azt a következtetést, hogy a hagyomány «történeti igazságon alapszik».
Hunyadi Jánosnét semmi sem tarthatta volna vissza attól, hogy palotája diszitésére dicső férje származásáról szóló hagyomány motivumait használja föl, noha tudta, hogy az «történeti igazságon nem alapszik. Aminthogy Mátyás szivesen látta azt, hogy a Corvinus-családból származását hirdetik, noha ezt természetesen komolyan nem vette.
A nagy király ismerte a hagyományt, mely nagyatyjául Zsigmond királyt jelölte meg és tudta, hogy az a hagyomány nem alapszik igazságon. Ugyanis udvari történetirója, Bonfinis kétségkivül az ő és környezete felfogását fejezi ki, mikor első jegyezvén föl a mesét, nemcsak valótlannak, hanem valószinütlennek is bélyegzi meg, arra utalván, hogy Zsigmond, kinek törvényes fia nem volt, a törvénytelent iparkodott volna trónra juttatni. Sőt még tovább megy; elmondja, hogy a mesét valószinüleg Czillei Ulrik koholta, ki tudvalevő a Hunyadiak esküdt ellensége volt.
Nem lehet azzal az ellenvetéssel állani elő, hogy Mátyás azért utasitotta el a hagyományt, mert elfogadása árnyékot vetett volna rá és atyjára. Az ő korában a törvénytelen származást előkelő körökben nem tartották megbélyegzőnek; házassági frigyen kivül született gyermekek gyakran emelkedtek egyházi és világi magas méltóságokra, fejedelmi trónokra is; Corvin Jánosnak sem szolgált volna a törvénytelen származás akadályul a magyar korona elnyerésében. A királyi udvarnál tehát a mesét azért vetették el, mert tudták, hogy az mese.
Möller nem elégszik meg annak megállapitásával, hogy Hunyadi János atyja Zsigmond király volt. Anyja gyanánt teljes határozottsággal Morzsinai Erzsébetet nevezi meg.
Pedig ezen állitást «merő képtelenségnek bélyegzi meg éppen a műemlékek bizottsága kiadványának első kötetében Varju Elemér a «Hunyadiak siremlékeiről» szóló jeles tanulmányában, melynek éppen műtörténeti következtetésekre támaszkodó alapos fejtegetéseit ezzel a fölhivással zárja be: «Dobjuk félre egyszersmindenkorra, most már visszavonhatatlanul, a Morzsinai Erzsébetről szóló együgyű históriát».*
A Hunyadi János siremlékén a Hunyadi-czimer mellett alkalmazott Zápolyai-czimerrel bizonyitja, hogy ezen család sarja volt Hunyadi János anyja.
Ezekután őszinte sajnálattal kell kijelentenem, hogy az érdemdus mütörténész, mikor combinatiók alapján történeti igazságnak tünteti föl azt, amit a történetrirás kezdettől fogva mesének tart, illetékessége határain tullépett.
«Magyarország műemlékei» szerkesztőjének elfogulatlanságában és igazságérzetében bizva, nem kételkedem, hogy a következő kötetben helyreigazitó fejtegetéseimet figyelemre fogja méltatni.
FRAKNÓI VILMOS.
