190Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1895/6. évben.
190Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről az 1895/6. évben.
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk tizennegyedik évét zárjuk le ebben az örökké emlékezetes esztendőben, mely ezeréves állami létünk megünneplésére volt szentelve. A figyelem fokozódott mértékben fordult a mult emlékei felé és a minden oldalról élénken megindúlt történelmi kutatás a legnagyobb fokban lekötötte szakférfiaink munkásságát.
Azon történelmi emlékek között, melyeket az országos kiállítás alkalmából a nemzeti buzgóság, tudományszeretet, áldozatkészség és szakismeret oly gazdag sorozatban összehozott, kiváló hely illeti meg azokat, melyek társaságunk körébe vágnak. Tanulságos volt a czímeres-levelek, czímeres emlékek, királyi, városi és magán-pecsétek hosszú sorozata, érdekesnél érdekesebbek a diplomatikai anyag darabjai, melyekből szakférfiaink bőven tanulhattak, sok tanulságosat meríthettek. Lehet, hogy az igazi szakember kevés újjal, kevés előtte ismeretlennel találkozott, de kárpótolta őt a gazdagság, a változatosság és az, hogy soha sem nyilt alkalom arra, hogy valaki legérdekesebb heraldikai, sphragistikai és diplomatikai emlékeinket egyszerre ily imponáló tömegben, ily páratlanúl gazdag sorozatban láthassa együtt és tehessen abban összehasonlításokat.
Oly becses heraldikai emlékeket, minők pl. a Vayak, Dóczyak, Brodaricsok czímeres-levelei, Bártfa, Kassa, Pozsony régi XV. századi czímer- és pecsétadományozó oklevelei, a királyi?és városi pecsétek hű galvanoplasztikus lenyomatai csaknem teljes sorozatban: még nem láthattunk együtt. De ezeket is felülmúlta heraldikai és sphragistikai értékben az a hosszú, félezer darabnál többet magába foglaló sorozat, melyet XIII–XVI. századi pecsétjeiről eléggé el nem ismerhető áldozatkészséggel és magas színvonalon álló szakismeretekkel a bécsi állami levéltár állított össze és mutatott be. Heraldikánk e legtanulságosabb korszaka, a kezdet, a fejlődés, a virágzás és a hanyatlás korszaka oly becses anyaggal volt szemlélhetővé téve, hogy ebből szaktudományunk kétségtelenül sokáig fog tanulni, sokáig fog meríteni. Az imént hallott felolvasás után e sorozatok nagy értékét bővebben részleteznem fölösleges.
Biztos a remény, hogy e tanulságos sorozatok nem maradnak felhasználatlanúl jövendő szakdolgozatainkban. Azoknak részben lemásolásáról, részben megszerzéséről gondoskodás történt. Társaságunk e tekintetben korlátolt anyagi eszközeivel keveset tehetett; de az a tudományos intézetünk, mely társaságunkkal ez idő szerint oly szoros kapcsolatban áll, a Magyar Nemzeti Múzeum, sietett megragadni az alkalmat, hogy a legérdekesebb heraldikai emlékeket, czímeres-levelek hosszú sorozatát lemásoltassa, a királyi pecséteknek és a városiaknak kiállított gyűjteményét megszerezze, a bécsi levéltár tanulságos pecsétsorozatának rnegszersésére pedig a szükséges lépéseket megtegye. A Nemz. Múzeum e gyarapodása közkincs, mely szaktudományunkat gyarapítja. Ennek érdekében örömmel jelenthetem, hogy az ezer éves állami fennállás ünneplésére szánt esztendő a társaságunk által felölelt szaktudományok anyagának nagymérvű gazdagodását eredményezte, és hogy ez üdvös hatását e tudományok művelésében és így folyóiratunk hasábjain is sokáig fogja éreztetni.
Míg ez eseményekben gazdag, a történelemben örök nyomot hagyó esztendő szaktudományaink jövendő virágzására megbecsülhetetlen anyagot hozott össze: társaságunk belső gyarapodására és felvirágzására nem hozta meg a kívánt és remélt eredményt.
A társadalom minden rétege más irányban volt igénybe véve úgy anyagilag, mint szellemileg. A rendkivüli alkalom rendkívüli kötelezettségekkel járt. Ahhoz kevesen vagyunk, hogy e rendkívüli elfoglaltatást más irányban meg ne érezzük. Legjobb szakíróinkat sok másféle irodalmi és tudományos működés kötötte le; társadalmunk közép-osztályát, minden tudományos törekvések buzgó támogatóját, anyagilag is más irányban foglalta le e mozgalmas év. Azt hiszem, ezt nem csak mi éreztük meg, hanem más tudományos társulatok is ezt a tapasztalást tették. Nem volt még esztendő alakulásunk óta, melyben társaságunk oly kevéssé gyarapodott volna számban, anyagi erőben. Alaptőkénk tavaly óta változatlan maradt, pártoló tagjaink száma 3-al, az évdíjasoké 13-al gyarapodott. Habár e csekély növekedés mely veszteségeinket is alig pótolja, nem örvendetes, titkári jelentésemben, mely az elmult esztendő hű képét és igaz történetét van hivatva elmondani, meg kellett róla emlékeznem.
Igazgató választmányunknak is nagy vesztesége volt. Február hó 19-én húnyta le szemeit annak egyik legtiszteltebb tagja, Kellemesi Melczer István, ki a tudományok igaz szeretetét és társaságunk iránt érzett meleg érdeklődését késő agg koráig megtartotta. Még a síron túl is éreztük hozzánk való jóakaratát; mert ő volt halottaink között az első, ki végrendeletében társaságunkról sem feledkezett meg. Áldás emlékére!
Az igazgató választmány sorában az érdemes férfiú elhúnytával támadt ürt választmányunk fiatal történetíróink közül a legképzettebbek, legbuzgóbbak egyikével, folyóiratunk régi munkatársával, dr. Áldásy Antal-lal töltötte be: míg levelező tagjaink sorába iktattuk Petrovay György tagtársunkat, ki folyóiratunkban évek óta teszi közzé egy egész vidéknek genealogiai viszonyaira fényt derítő magvas dolgozatait. A társaság tiszti kara is teljessé lett az által, hogy a választmány az eddig be nem töltött ügyészi állásra Dr. Fejérpataky Kálmán tagtársunkat választotta meg.
A társaság szellemi munkásságára térve át, jelentem, hogy utolsó nagygyűlésünk (1895 decz. 13-ika) óta az ügyrendileg négyben megállapított igazgató választmányi üléseket a következő napokon tartottuk meg: febr. 27, ápr. 30, okt. 29, nov. 28. Ez üléseken, ideértve a tavalyi nagygyűlés felolvasását is, hat dolgozat került bemutatásra, míg a folyóiratunk legutóbbi négy füzetében közzétett dolgozatok száma 21-re rúg; e számban – kettő hijjával – benn vannak az ülési felolvasások is. A közlött dolgozatok száma azért nem éri el a tavalyit, mert azok között néhány nagyobb terjedelmű van, melyeknek közlése több füzeten át folyt. Igy a Csanád-nemzetségről írott négy, az Ilosvay családról szóló három, a Kisfaludy-család őseiről és a Várady-Szakmáry-családról szólók két-két füzeten át jelentek meg.
A közlött dolgozatok egyébként aránylagosan oszlottak meg társaságunk két fő szaktudománya, a 191genealogia és a pecsét- s czímertan között. Az előbbi disciplinát tizenegy, az utóbbit tíz dolgozat képviseli.
Elhúnyt nagyérdemű másodelnökünk, Nagy Imre, iránt érzett kegyeletnek tettünk eleget, de egyúttal az ősrégi Csák-nemzetség maig élő sarjának, a Kisfaludy-családnak legrégibb leszármazási adatait tisztáztuk akkor, midőn a kitűnő diplomatikusnak posthumus dolgozatát közzétettük. A múlt esztendő folyamán egyik ülésünkben bemutatott dolgozat a család múltját 1400-ig teljesen tisztázza eddig fel nem használt oklevelek alapján; míg annak nemzedékeit egy mellékelt táblán az 1146. körül élt Ugrin comestől egész napjainkig vezeti le.
Ugyanezen nemzetség hont- és esztergommegyei ágazatának történetéhez Wertner Mór vál. tag nyújtott becses adalékot, mely ez ág XIII-XIV. századi multjára vet világot.
Angliában élő hazánkfia, Kropf Lajos, ki szakfolyóiratainkat már annyi nagyérdekű dolgozattal gazdagította, Ágota királyleány származásának vitás kérdéséhez közölt egy adalékot. Ágota, kit a XI. század első felében Edward angol herczeg vett nőül a magyar király udvaránál és a kinek származása felől eddigi genealógusok a legkülönbözőbb kombinácziókba merültek, szerinte, legnagyobb valószínűség szerint orosz-bizanczi eredetű orosz herczegnő volt.
A folyóiratunkban közölt legterjedelmesebb dolgozat Makay Dezső vál. tagé. Folytatta azon nagyérdekű, elismerésre méltó szorgalommal és utánjárással egybeállított genealogiai tanulmányt, melyet az ősrégi Csanád-nemzetség sarjadékairól már az elmúlt esztendőben megkezdett. Első közleményében befejezte a nemzetségből eredő legkiválóbb családnak, a Telegdyeknek történetét. Következő közleményeiben a nemzetség Waffa és Bogyoszló vonalával foglalkozott, melyből a Makay-, Makófalvy- és a Zéthényi Makó-családok eredtek. Adatainak gazdagsága, változatos volta és teljessége e nemzetség monografiájának kiváló helyet biztosítanak szakirodalmunkban.
Petrovay György levelező tagtársunk is folytatta azon családtörténetek sorozatát, melyek Máramaros és Bereg vármegyéknek úgyszólván teljes családtani viszonyaira kiterjeszkednek. Ezúttal az Ilosvay-család került sorra, melynek első ismert őse Tatamér, kinek fiai Miklós és Makszem 1330–1334. táján telepedtek meg Beregmegyében, hová Cumaniából vagyis a mai Oláhországból költöztek. Tatamér utóbbi fiaitól ered a ma is virágzó család, mely a XVI-XVII. századokban nem egyszer nevezetesebb szerepet vitt. Ugyancsak Makszem törzse a Kisfalusy-családnak, mely tehát az Ilosvayakkal egy eredetű. A valóban nagy utánjárással, levéltárak genealogiai adatainak felhasználásával készült családtani tanulmányok az ország ez éjszakkeleti részének nemzedékrendi bonyodalmait teljesen tisztázzák.
Régi családnak, Turóczmegye egyik ősi családjának, a Draskóczi és Jordánföldi Ivánkáknak eredete felől elterjedt téves nézeteket rektifikálta genealogiánk mestere, Nagy Iván, ismertetvén azt a kiadványt, melylyel Ivánka Zsigmond családi levéltára hat nevezetes oklevelét közzétette. Fejtegetéseiből kétségtelen, hogy az oklevélileg ismert legelső ős Kopasz Ivánka (Ivanka calvus), kit a családi levéltár legrégibb darabja, IV. Béla 1251. évi oklevele említ.
Terjedelmesebb dolgozatot közölt Kubinyi Miklós tagtársunk a Várady-Szakmáry-család történetéről, mely Szepesmegye régibb adományos családjai sorába tartozik. A dolgozat alapját egy családtörténet képezi, melyet a család egy tagja a XVII. század második felében írt össze és melyet a családi levéltár ma is őriz. A családtörténet adatainak hitelességét egyéb oklevelek adatai, anyakönyvek igazolják. Ezek egybefoglalásával a szerző összefüggő képét adja a család múltjának, mely az 1572-ben czímeres nemeslevelet nyert Várady Mártonig megy vissza. Szintén a felsővidék egy eddig kellőkép nem ismertetett családjának múltját tárta fel előttünk Meliórisz Béla tagtársunk, közölvén saját családjának történetére, melynek sem czímere, sem leszármazása eddig ismertetve nem volt, összegyűjtött adatait. A liptói eredetű család múltja a XVII. század közepe táján élt Mátyásig megy vissza, kinek fia Márton 1687-ben szerzi családja számára a czímeres nemeslevelet. Szepesmegyének régi családjáról, a késmárki Frey-családról közölt adatokat Kollányi Ferencz tagtársunk, közölvén a család múltjából a fontosabb családtörténeti monumentokat. A valószinűleg Németországból beszármazott család már 1607. évtől kezdve szerepel Késmárk évkönyveiben; előbb kereskedéssel foglalkozva, utóbb élénk részt véve a város ügyeiben. A legrégibb ismert törzs Mihály, ki II. Mátyástól 1614-ben szerzi meg a czímeres nemességet maga és családja számára.
A genealogiai dolgozatok során meg kell még említenem Komáromy András vál. tag dolgozatait, melyek a lefolyt évben láttak napvilágot. Egyik közleményében befejezte a borosjenői Tisza-család őseiről írott terjedelmesebb tanulmányát, a másikban pedig Nádasdy Ferencz országbirót mint genealogust ismertette, ki 1664. táján országos gondjai mellett azzal a gondolattal is foglalkozott, hogy a Báthoryak családtörténetéről «igen szép emlékezetre való munkát» csináltat. Mindkét dolgozatról, mint üléseinken felolvasottakról tavalyi jelentésemben már volt alkalmam megemlékezni, s így ismertetésüket ezúttal mellőzhetem.,
Végül a genealogia körébe vág Doby Antal lev. tagnak egyik közelebbi vál. ülésünkön felolvasott dolgozata, melyben kimutathatni véli azt, hogy a Révay családnak két, eddigelé ismeretlen ágazata van, egyik Erdélyben, a másik Zólyommegyében.
A genealogiai tárgyú dolgozatokkal végezve, a sphragistika és heraldika köréből vettekről a következőket jelenthetem.
Fontosság és meglepő eredmény tekintetében első helyen áll Baróti Lajos tagtársunk dolgozata, melyben a pannonhalmi apátság kiváltságlevele hitelességének kérdéséhez újabb adalékkal járul. Értekezésének czélja az, hogy azt a részt, melyet Pauler Gyula az Árpádok korának történetírója az oklevél hitelességén ütött, adatával tágítsa, hogy végre eldőljön a hitelesség kérdése és véget érjen a másfélszázados harcz. Ez új érvet az oklevél pecsétje adja; erről úgy találja, hogy hajszálnyira megegyezik Kálmán király 1109. évi oklevelének pecsétjével, hogy az nem is Szent-Istvánnak, hanem Kálmán királynak a pecsétje és így a kiváltságlevél sem ered Szent-Istvántól, hanem későbbkori hamisítvány. Azt hisszük, e fontos kérdésben még nem ez az utolsó szó és még akad szaktársaink közt, ki ahhoz egy vagy más irányban hozzá fog szólni.
Nem volt érdektelen Kropf Lajos hazánkfiának 192rövid közleménye, mely a II. Endre arany pecsétjén látható czímer ábrázolására vet világot. Egy 1217. évi arany bulláját úgy írja le az azt átíró császári közjegyző Aliottus Uguiccionis 1266-ban, hogy azon az az ábrázolás, melyet ekkoráig szívnek vagy hársfalevélnek néztünk, voltaképen egy kis pajzs, melyen kis oroszlán látható. A közjegyző e felfogását azonban az arany bullának néhány reánk maradt példánya nem igazolja.
Kitűnő heraldikusunk, Csoma József vál. tag, heraldikánk legérdekesebb korának termékeit, a Zsigmond király idejéből való czímeres leveleinket tette beható tanulmány tárgyává. A mintegy 64 drb ismert czímeres levél sajátságait modern heraldikai szempontból vizsgálván, megállapítja e korai időszakban a magyar heraldika jellemző tulajdonságait, úgy a hogy azok a pajzsban, az ábrázolásban, a sisakban és tartozékaiban nyilvánulnak. Tanulságos értekezésével tavalyi nagygyűlésünkön ismerkedtünk meg és nem mulaszthattuk el, hogy azt heraldikai szakirodalmunk gazdagítására mennél előbb közzé tegyük. Egy másik kisebb közleményében a Zsigmond király birodalmi kanczelláriájában kelt és magyar családok részére szóló czímeradományokról táplált nézeteit igazolja; míg egy.harmadikban 1626-ban kelt érdekes instrukcziót tesz közzé, mely adalék ahhoz, hogy miként iparkodtak a XVII. században tömegesen előforduló jobbágy-nemesítéseket és részükre armális kieszközlését követi instrukczió által megakadályozni.
A Rákóczi-kor fáradhatatlan és nagyérdemű búvára, Thaly Kálmán vál. tag. három ritka czímeradománynyal ismertetett meg. Mindhármat II. Rákóczi Ferencz, mint magyarországi vezérlő fejedelem adja ki az 1707. esztendőben. Egyik Pongrácz János, másik Gyöngyössy György, a harmadik Pöstyényi István hadi tisztek részére szól. A czímer mindháromnál egy; úgylátszik, hogy a kék mezőben kardot tartó könyöklő kar a kuruczoknál a konvenczionális katonai czímer volt. Thaly Kálmán tagtársunknak közléséből e ritka heraldikai emlékek közül immár négyet ismertünk meg.
Régi heraldikánk klasszikus korából való czímeranyagunk közlésére a lefolyt évben is kiváló figyelmet fordítottunk. A már eddig színes hasonmásokban közzétett régi czímerek sorozatához négy újat csatoltunk; úgymint hármat Zsigmond király idejéből: a Hassági Farkas családét 1418, a Kölkedy családét 1429, Kistárkányi Dénesét 1434. évekből és egyet Mátyás királytól: a Hradnai Holy családét 1488-ból. Kettő közülök Schönherr Gyula, egy Áldásy Antal vál. tagok, egy pedig Reiszig Ede tagtársunk közlésében látott napvilágot. E négygyel együtt heraldikánk e nagybecsű emlékeiből eddig összesen 49-et tettünk közzé színes hasonmásokban; a 49-ből 34 darab Zsigmond király korára esik; megismertettük tehát az eddig ismeretes 64 darab Zsigmondkori czímeradománynak több mint felét. Oly tudományos eredmény ez, melyre társaságunk büszkén hivatkozik.
Az a külön kiadvány, melyet a választmány határozatából már évek óta előkészítünk és melyre immár gazdag anyag van együtt, arra lesz hivatva, hogy e színes czímerlapokat, hazai heraldikánk e legbecsesebb alkotásait, rendbeszedve, megfelelő magyarázatokkal és az oklevélszövegekkel együtt ismertesse meg a szakkörökkel. Meg vagyok győződve, hogy e kiadvány a külföld szakköreinek figyelmét is fel fogja hivni hazai czímertanunk e megbecsülhetetlen emlékeire, melyekről nem is sejtették, hogy ily mennyiségben, ily gazdagságban és tanulságos sorozatban maradtak reánk.
A heraldikai közlemények közt megemlítem még Varjú Elemér tagtársunk alapos ismertetését a Siebmacher-féle czímergyűjtemény horvát része felől, melynek hiányos közjogi ismereteit és egyéb szerkesztési hiányait említett tagtársunk beható kritika tárgyává tette. Ugyancsak ő a czímerek eredtéről tartott felolvasást egyik vál. ülésünkön, bemutatván ezzel készűlőben lévő czímertanának egyik fejezetét. Ezzel végeztem azon tudományos eredményekkel, melyekkel társaságunk szaktudományainak műveléséhez a lefolyt évben hozzájárult. Habár nem is szólhatott jelentésem nagyobb mérvű lendületről, felvirágzásról, társaságunk anyagi gyarapodásáról, de az elmondottak alapján kétségtelen, hogy szellemi tekintetben, az elért tudományos eredmények szempontjából hanyatlás be nem következett. Társaságunk iparkodott kiadványaiban megtartani sőt emelni azt a tudományos színvonalat melyet tizennégy éves működésé alatt elérnie sikerült.
Jelentésemmel végezve, záradékul azt a kérelmet intézem a t. nagygyűléshez, hogy az alapszabályok által elrendelt jelentésemet tudomásul venni méltóztassék.
Fejérpataki László,
titkár.
titkár.
