5. RÓMAI KORSZAK.
1355. RÓMAI KORSZAK.
A rómaiaknál már történelmi idejük kezdetén nagy mérvben kifejlett nemesi rendre akadunk. A patriciusoknak oly hatalmuk volt, mely lehetővé tette családi és gentilis-jogukkal a királyi teljhatalmat korlátozni. – A családok főnökei (pater familias) bizonyos gyüléseken közlések tudomásul vétele vagy a hozzájuk intézett ajánlatok igenlőleg vagy tagadólag elintézése végett összejövének, mely utóbbi esetben a király cselekedetének jogos érvényessége hiányzott. Tehát minden családfő bizonyos mértékben kis király volt, minthogy általa a királyi hatalom ennek tulajdonosára ruháztatott át.
A családfőnek a tanács által igazolt ezen tekintélye, melylyel az ó-korban itt először találkozunk, még fokozódik, ha meggondoljuk, hogy a nemzetségek összes családfőinek gyülekezésén kívül, egy családi tanács magában a családban s mint pendantja az államban a patriciusok sorából egy választmány a király tanácsaként fennállott; ezen tanács a szenátus vala, melyet a király a patriciusok közül választott. Az első szenátorok számából (300) kitűnik, hogy az uralkodó a kiszemelésnél magukat a nemzetségeket is tekintetbe vette.
Mily féltékenységgel őrizték a legöregebb patricius családok az őket származásuknál fogva megillető jogokat, bizonyítja ama körülmény, hogy az I. Tarquinius király által behozott reform alkalmával a tribusban való nemzetségi beosztásra nézve az abban fel nem vett plebejus családfőket patres minorum gentium, míg ellenben az ősi nemesség főnökeit patres maiorum gentium elnevezés illette. Hogy az őspatricius családok plebejus családokkal nem léptek házassági összeköttetésekbe, fölösleges felemlíteni.
A királyság bukásával s a köztársaság bukásával s a köztársaság behozatalával a nép társadalmi beosztásának alapját vetették meg.
Ámbár már 287 Kr. e. Q. Hortensius diktátor törvénye a római nép souverainitását kimondta s a demokratia tökéletesen helyre állíttatott, – ámbár a patriciusok és plebejusok közti hézag idővel kitöltetett s a kölcsönös házassági összeköttetések nemesség és nem-nemesség, később római polgárok s külföldiek között sem voltak ritkák, mégsem állíthatjuk azt, hogy az ősi származásra való büszkeség és féltékenységnek mindezekre vonatkozó mozzanatai csakegy fokkal is csökkentek volna.
Az ősi patriciatus helyére a római polgár büszkesége lépett; azon polgáré, kinek hatalmas szava előtt idegen ajku birodalmak remegtek, kinek parancsait külföldi uralkodók alázatosan vették tudomásul, – ki egy idegen fejedelmet a kigondolható legnagyobb kitüntetésben részesített az által, hogy ha az idegen uralkodó egy rómainak szvetségtársául nevezheté magát.
Magától érthető, hogy az által egy magasabb hivatal a római köztársaságban az ezen hivatalt viselő egyént a legnagyobb nimbussal övedzé körül s hogy a születési nemesség helyére a hivatali nemesség, az úgynevezett nobilitas fejlődött ki. – Oly családok, melyeknek tagjai úgynevezett kurulikus hivatalokat viselének (Aedilitas, Praetura, Censura, Consulatus), elkülöníték magukat a többi polgárságtól, őseik viaszábrázatját házaik átriumában felállították, s azokat hozzátartozóik temetésekor közszemlére tették; – tunikájukat biborszalaggal ékesíték fel s gyermekeik a toga praetextát viselték.
Minthogy minden magasabb hivatalt a nobilitas foglalt el, s a szenátust is a nobilesek köréből töltötték be, minthogy továbbá magasabb hivatal elérésére nagy pénzösszegek szükségeltettek s e hivatalok bitorlóiknak nagy vagyon szerzését helyezték kilátásba, ennélfogva a pénz-aristokratia mint a római köztársasági aristokratiának harmadik foka fejlődött ki, mely tagjait legtöbb esetben a lovagok sorából toborzá.
Az eddigiekből a genealogiai álladékoknak oly nagy száma tűnik ki, hogy többnek felsorolása fölösleges.
Most azon kérdés merül fel, hogy az elegendő serkentést nyert genealogiai fogalom gyakorlati alkalmazására mi és mennyi történt?
Mindenekelőtt a patriciátus azon igyekezetével állunk szemben, mely a régibb és fiatalabb keletü családokra való felosztást s a legrégibb örökös aristokratia leszármaztatását a multnak lehetőleg messze nyuló korszakaiba óhajtá helyezni.
Ezen igyekezet kedveért a történelmet modifikálniok kellett. A pelasgoknak Thesszáliából, Evandernek Arkadiából, Herculesnek a Peloponnesusból Látiumba kellett vándorolni, Aeneasnak Trójából a phrygiaiak élén az aboriginusokat (a legrégibb őslakókat) a Látium birtokától elmozdítani s a legrégibb multak mindezen képviselőinek az utódok részére Romulus által alapított Rómába kellett vonulniok, hogy a legelőkelőbb patricius családoknak elegendő számú kiváló törzsatyákat szolgáltassanak.
Aboriginus vagy trójai vérből származni, netovábbja volt a legelőkelőbb római örökös nemességnek. Aboriginus származással dicsekedtek pl. a Fabia, Antonia (e két nemzetség Herculestől származtatta magát), Potitia, Manilia gensek; trójai származásuak voltak többiek között a Junia, Nautia, Aemilia, Sergia, Caecilia gensek. A második királytól leszármaztatták magukat a Pomponia, Pinaria, Calpurnia, Aemiliana gensek; a harmadik királylyal a Julia, Servilia, Geganaia, Metilia, Curiatia, Quinctilia stb. gensek ősei Albából Rómába vonultak volna.
136A Marcia gens a negyedik királytól származtatá magát stb.
A ki ily régi származásra nem hivatkozhatott, az által iparkodott családjának tekintélyt szerezni, hogy magát azon családokhoz tartozónak mondá, melyek a külföldiek között először élvezték a római polgárjogot, vagy hogy családja hosszú időtől fogva szenátusi határozat által a patriciusok sorába felvétetett (pl. a Claudia gens) stb.
E rendkívüli módon kifejlődött, a régi származás megóvására irányult gondosság s az azzal összekötött állási előnyök fentartása következtében szükséges dologgá vált, hogy az örökös nemességtől való leszármaztatást nem csupán szóbeli hagyományra, hanem megbízható forrásra alapítsák.
És csakugyan (ez már a második eset) a rómaiaknak hitelesített genealogiai nyilvántartására akadunk.
Kétségtelenül a nyilvános feljegyzéseken kívül még az egyes családokban létezett, feliratokkal ellátott ősi liszták, családfák is maradtak reánk, melyek később formális krónikákká s emlékiratokká alakultak. Ezen felűl még a gyászbeszédek s a lakomák alkalmával ősökről tartott dicsénekek is nagyban járultak a családok multjára való visszaemlékezés ébrentartásához.
Jeles genealogiai érdekkel bir még a házasság nyilvántartása a rómaiaknál.
Már Servius Tullius elrendelte, hogy minden tribus saját védistene oltárán tagjaitól fejenként egy-egy darab rezet vegyen át és pedig különfélét férfitól, asszonytól és gyermektől. Házasságkötéskor pedig a menyasszony a legközelebbi hármas út melletti lares oltárára (vicinale compitum) egy réz pénzt (ast) volt köteles dobni, melyből a házasságok számát tudták ki Habár Servius Tullius korában (s talán a következő időkben is) a rézdarabok oltárra tételét csupán a házassági statistika vezetésének eszközéül használták, ennek jelentősége a nemesek házassági összeköttetéseinek nyilvántartásában eléggé kézzelfogható.
A köztársaság virágzó kora a genealogiának a képzelhető legelőnyösebb kilátásokat nyújtá, melyek – mint ezt még alkalmunk lesz hangsúlyozni – gyakorlatilag is különféle maradványokban szálltak reánk.
Azonban csakis a római köztársaság volt képes a genealogiai viszonyok ezen virágkorát létre hozni.
A görög és a római republikanizmus között óriási volt a különbség.
A görögök sokkal jobban alá voltak vetve a partikularizmusnak s separatistikus törekvéseknek, hogy sem bennük a nemzeti egység érzülete kifejlődhetett volna; ehhez még oly egoisták voltak s az irígység hajlamai oly könnyen fejlődhettek bennök, hogy elég gyakran a legkevésbbé önző honfiaik legfényesebb cselekedeteiben sem akartak egyebet, mint egyeseknek magánuralomra törekvését látni s hogy ennek következtében a honfinak érdemeit a legsötétebb háladatlansággal jutalmazták.
Másként volt ez a rómaiaknál.
Noha a rómaiak is a nemzeti elemek legheterogenebb rétegeiből álltak össze, már a legrégibb időben a nemzeti egység öntudata jellemző bélyeget nyomott éltükre és törekvéseikre.
A nemzeti egység öntudata, a rendek egymásközötti czivódásai s a polgárháborúk daczára, – a köztársaság minden korszakában változatlan maradt. Bárhova is fordult a római, bárhol lobogtatta is győzelmes zászlaját: mindenütt csak az egységes és oszthatatlan respublikáról való eszme hatotta őt át, s nem eshetett meg, hogy a római becsület és hatalom érdekében harczoló otthon az övéi osztrakizmusának áldozatává legyen; a tetterős és érdemdús hazafinak diadalmenetet rendeztek, oly kitüntetést, melynél nagyobbat a köztársaság nem adhatott.
A köztársaság tehát a monarchiánál képesebb volt arra, hogy politikai okosság s hála útján oly nagy férfiakat teremtsen, kik római származásukra (főleg ha még ősrégi családra hivatkozhattak) büszkék voltak, s hogy az ifjabb ivadéknak ezáltal felébresztett utánzási vágya következtében a «virtus in prole relucet» féle elv gyakorlatilag is érvényesüljön.
Mindezekre pedig magas polgári erény kellett. De mihelyt az egyeseknek az önuralkodásra czélzó törekvései utat törtek azon iparkodás által, hogy pénz s a nép ösztöneinek követése által tekintélyt és vonzalmat szerezzenek maguknak, a viszonyok teljesen változtak.
A köztársaságban arra törekedtek az emberek, hogy az összesség javára szerzett érdemeik alapján tündököljenek, ezt pedig csak magas polgári erények által lehetett elérni. De mihelyt a hatalom egyesek kezében összpontosúlt – főleg már a kifejlődött monarchiában, – az emberek törekvése oda irányult, hogy az egyesek kegyét hajhásszák, s minthogy itt már nagyobb konkurrencia volt, magától érthető, hogy a polgári erények helyére bűn s mindenféle erkölcstelenségek léptek.
A császárság tehát a genealogiai viszonyoknak halálos döfést adott. – A császárok arra kényszerültek, hogy a köztársasági mult összes dicsteljes emlékeinek kiirtása által uralkodásukat megszilárdítsák s így tehát sehogy sem kivánhatták, hogy a családi emlékezetek ápolása s valamely örökös, régi származáson alapuló rendnek szabadalmazása által az ősök tetteinek utánzását a régi köztársasági hires családok sarjadékaiban előmozdítsák. Azért minden lehetséges módon kiszorították a régi családokat, elkobozták 137vagyonukat s még tagjaiknak meggyilkolásától sem riadtak vissza. – A történelmi patricius és plebejus családok helyére lassan-lassan udvaronczok s a császárok teremtményei és kedvenczei léptek, oly elemek, melyek, a porból felemelkedve, császári tisztelőik bukásával megint visszahullottak a semmibe s így a genealogia számára álladékot nem nyujthattak.
E viszonyokat még hosszabb időig uralkodott dynastiák hiánya is előmozdította, továbbá a féktelen katonai uralom, mely kénye kedve szerint a leghomályosabb származású elemeket emelte trónra s végre a római császároknak azon, mindig nagyobb mérveket öltő törekvése, hogy uralmukat a volt keleti despotákéhoz hasonlóvá alakítsák, oly törekvés, melyet Diocletián (284–305) az által vitt keresztül, hogy a köztársasági formák s a katonai uralom mellőzésével korlátlan s az istenség, nimbusával összekötött despotismust hozott be.
Így keletkezett az autokratiának azon merev alakja melyet még mainap is – miután a keletrómai császárságban még egy ezredig fenntartá magát – a byzantinismus szóval jelölünk s melynek ismertető jele abban rejlik, hogy az örökös, érdem- és pénzaristokratia helyére homályos származású és kétséges fajból való emberek léptek, kik csakis intimitásuk azon foka szerint foglaltak el hatalmas állást, melyben az uralkodó személyével érintkeztek.
Innen magyarázható, hogy a byzanci császárság a genealogiai érzék kifejlődésének és gyakorlati alkalmazásának még kevesebb tért nyújtott a római császárságnál, s hogy a byzanci dynastiákat kivéve (ezeket is csak töredékekben) a byzanci genealogiát nem ismerjük.
Annál fényesebbek a római köztársaságról szóló genealogiai ismereteink. A régi római családok genealogiáját annyira ismerjük, hogy összessége úgy minőségileg mint mennyiségileg minden modern állam családi genealogiájával bátran mérkőzhetik; igaz ugyan, hogy egy római család sincs, melynek összes tagjait szakadatlan és összefüggő lánczolatba lehetne hozni, – ez pedig oly fogyatkozás, melyben még az újkor előkelőbb családai is szenvednek.
Legteljesebben szálltak reánk a következő nemzetségek: Aemilia, Aurelia, Caecilia, Calpurnia, Claudia, Cornelia, Domitia, Fabia, Flavia, Fulvia; Julia, Junia, Licinia, Manlia, Marcia, Octavia, Papiria, Pompeia, Posthumia, Quinctia, Servilia, Sulpicia és Valeria.
A számos római történetírón kívül még a római érmek és pénzek is a legbecsesebb kútfőket szolgáltatják a római családismére nézve.
Dr. WERTNER MÓR.
