A heraldikai stilről.
A heraldikai stilről.
(Vázlat.)
A régi kor heroldja nemcsak czímer-compositor, hanem legtöbbször annak festője is volt. Lassankint azonban elvált a czímer-compositió és festés, miáltal mindegyik két külön egyén, vagy éppen két külön hivatal munkakörébe jutott. Midőn a czímer készítésének munkája ekként két részre vált, s midőn így a technikai kivitelre önálló kéz vállalkozott, csak ekkor lehetett számítani arra, hogy a compositio realis kivitele, vagyis a szóban vagy irásban megállapított kép vászonra, érczre vagy fára való festése a chablon mindennapi vonalán felül fog emelkedni, s hogy a művészi csín a czímerfestő ecsetjén érezhető leszen. És valóban ez időtől fogva kezdett a heraldikai festészet önálló művészetté fejlődni, s így stil tekintetében is a legváltozatosabb irányoknak ezóta lőn alapja megvetve.
A heraldikai stil szépségeit – fájdalom, – az utókor nem képes közvetlenül élvezni; mert az eredeti festmények a korral és a családokkal együtt jobbára veszendőbe mentek; hanem csak silány vázlatok és tollrajzok nyomán tanuljuk ismerni azokat, miből már önként következik, hogy ezeknél inkább a compositio, mint maga a kivitel szemlélhető. A berajzolt alakok és idomok azonban mégis elegendő tárgyat szolgáltatnak – ha nem is a heraldikai festészet értékének megitélésére, hanem – arra nézve, hogy a különböző stileket tanulmányozhassuk.
Természetesen mi sem nehezebb, mint a középkor virágzó s az újkor hanyatló heraldikájának specifikálása a stil tekintetében. Mindazonáltal általánosságban meg lehet különböztetni már a czímerek genezisétől kezdve egész azok 138hanyatlásáig azon fontosabb irányokat, melyek a czímer megalkotásánál mérvadókul s magának a czímernek alkotó részeiül szolgáltak. A jelen alkalommal a czímertan két mérvadó iránya és így alkotó eleméről kivánunk szólni, melyeknek egyike az eszményi, másika a történeti alakok és idomok czímertani elemekké való tételében, compositiójában és feldolgozásában nyilvánult. Szóljunk ezekről egyenkint.
A czímerek compositiójában az eszményi s pusztán jelképes alakok felvétele kétségkívül jóval régibb a történeti szinezetüeknél, ennélfogva azokkal első sorban foglalkozhatunk. Az eszményi alakokat mindenekelőtt az egyszerűség jellemzi. Egy kereszt, mely a hit iránti buzgalmat; egy oroszlán, egy párducz vagy leopárd, mely a bátorságot s a harczi erélyt; egy kutya, mely a hűséget, egy szív, mely a szeretetet jelképezte, elegendő heraldikai jelvényt képezett ama régi korban, midőn a gondolkozás egyszerűbb, a felfogás naivabb s maga a czímerészet egészen primitiv volt. A régi uralkodó házak és családok czímereit is ez egyszerűség jellemzi, bár ma már többnyire – az egyszerű eszményi alakok egybealkotása által – történeti compositióvá váltak ezen czímerek.
Az eszményi alakok általában élettelen, vagy élő tárgyakat és lényeket tüntettek fel a nélkül, hogy azokat olykor összekapcsolták, vagy bármi által jellemzetessé tenni iparkodtak volna. A középkori társadalom két hatalmas mozgató eleme: a hit és vitézség jelképeinek szemlélhetővé tételén fáradoztak a heroldok leginkább, s innen van, hogy a legelső czímereknél az élettelen tárgyat a kereszt, vagy zászló, az élőt pedig az oroszlán, a sas, leopárd, kutya stb. képezte.
Az élettelen tárgyak előállítása természetesen sokkal egyszerűbb és így sokkal kevésbbé volt stilszerű, mint az élőké. De a stilszerűség azért már itt is mutatkozott. A kereszt ágai például, állandóan a paizs széléig terjedtek ki és sohasem végződtek – legalább mint heroldképek (Heroldsbilder) – azok a széleken belül. A liliom, melyet itt szintén élettelennek kell vennünk, soha sem jelenik meg egyedül, hanem legalább hármasával. Az épületek, vagy épületrészek talapzata, a föld, szintén rendszerint meg volt rajzolva s csak nagy ritkán maradt el stb.
Az élő tárgyak fixirozásának módjáról szintén csak pár példát említünk. Az oroszlánt czímertani stilben legtöbbnyire a paizs jobb oldalának fordított és pedig ágaskodó helyzetben látjuk rajzolva, mely positurához a kitátott száj, a kinyujtott nyelv és a felfelé egyenesedő, csigavonalba csavart fark járul. A leopárdot menő (ritkán ágaskodó) helyzetben; kitátott szájjal, de nyelv nélkül, több ágú farkkal, – a sast mindig kiterjesztett szárnyakkal, oldalt nyujtott fejjel, kitátott szájjal ábrázolták, stb.
A czímertani stil nem csak specialis jelleggel ábrázoltatta az egyes állatokat, hanem ezen kívül még saját alakjai közé olyanokat is felvett, melyek valóságban nem is léteznek, s melyeket egyenesen a czímer-compositorok fixiroztak legszabatosabban. Ilyen a griff, az egyszarvú, delphin, két fejű sas stb. Ezek előállításánál a heraldikai stil szintén a legszigorúbban megtartatott, sőt ezek stilszerűség tekintetében mintaszerűeknek tekinthetők. A griff és egyszarvú rendszerint ágaskodó helyzetben; a delphin emlőkkel és két – ágakban végződő – farkkal; a két fejű sas pedig állandóan két szárnynyal, két lábbal, egy farkkal s ellenkező irányba tartott fejekkel állíttatott elő.
Az élő és élettelen dolgok ily stilszerü alakjainak fixirozása s általános használata kétségkivül nem történhetett mindenütt egyszerre; sőt csak hosszabb idő multával találhatott az általános elfogadásra. Hogy léteztek-e ezen czímertani stilre vonatkozó szabályok a középkorban, nem tudjuk, de valószínű, hogy igen, mert különben nem tapasztalhatnók azon egyöntetűséget, mely Európa minden művelt és keresztyén országainak heraldikájában feltalálható.
Az egyszerű, eszményi jellegű czímerek azonban lassankint a kor haladtával mindinkább háttérbe szorulnak, s helyökbe a sokkal bonyolódottabb, ornamentika és művészi kivitel tekintetében sokkal nagyobb értékű historiai jellegű czímerek lépnek. A historiai jellegű czímerek alatt általában azon heraldikai termékeket értjük, melyeknél a paizskép (Wappenbild) vagy idő folytán változott át történeti jellegűvé, vagy az valamely történeti avagy mondai cselekmény egyes jelenetére vonatkozik. A mi a paizskép idő folytán való átalakulását illeti, ez rendszerint a családok között létrejött, különböző mozzanatok, mint pl. öröklés, házasodás, adoptálás stb. által történt, miknek következtében több egyszerű czímer került össze, melyek együttvéve egy ujat alkottak, mely ekként történeti jelleget nyert. Ezen czímerek felette gyakoriak s főleg hazai főrangú családainknál fordulnak sűrűn elő.
Az ily, időközönkint nőtt és fejlődött, összetett czímer stilusában az állandó motivumokat már sokkal nehezebb constatálni, mint azok egyes részeinek képeinél. De a stilszerűség itt sem tekinthető ignoráltnak, sőt inkább annak szabványai mindenütt fellelhetők. Természetes, hogy itt a stilszerűség pusztán a paizsok elhelyezésében nyilvánulhat. Két czímernek egymással való egybekapcsolása rendszerint akként történt, hogy azok egymás mellé (ritkán: egymás fölé) helyeztettek. Három czímer összetételénél, kettő alól, a harmadik ezek fölé; négy czímernél, kettő alól, kettő felül helyeztetett el; végre öt czímer egy keretbe foglalásánál az eredeti s legrégibb czímer a paizs szivébe (közepébe) tétetett.
139A czímerek összetételénél tapasztalható eme stilszerűség szintén minden művelt ország heraldikájában felismerhető, s éppen ez különíti el az e fajta, genetikailag történeti jellegűvé lett czímereket a szorosan vett történeti czímerektől.
A szorosan vett történeti jellegű czímereknél, melyek az új korban legdivatosabbakká lettek, legcsekélyebb az, a mit itt stilszerűségnek nevezünk. Főleg nálunk a XVI. és XVII. században oly nagy mértékben osztogatott «armalis levelek»-en látható, történeti jellegű czímerek igen gyakran szenvednek stilszerűség hiányában.
Igaz ugyan, hogy a mondai vagy történeti esemény emlékét czímerben megörökíteni állandó szabályok szerint felette bajos. Már pedig a czímertani stil az állandó szabályok megtartásában nyilvánul, a történeti vagy mondai alapon nyugvó czímerek alkatrészei a legkülönbözőbb alakok és idomokból állanak, melyek stilszerű előállítása éppen ezért igen nehéz. Egy kardot tartó oroszlán, egy földből kinőtt fa, vagy más, ilynemű alak igen gyakori s így annak szabályos representálása is inkább lehetséges, mint más igen ritka alakoké. Azonban a történeti jelenetek egyes részleteinek megörökítésénél, melylyel az új-kor czímerészetében igen sűrűn találkozunk, rendszerint sajátságos tárgyak csoportosítására volt szükség, melyek néha egyetlen eseten kívül többé elő nem fordulnak, s melyek mindegyikének éppen ezért specialis stilusban kell szerkesztve lennie. Ily czímereknél majd úgy vagyunk, hogy mindegyik önálló stilt képvisel. Az ily czímereknél az alakok csoportosításában külön rendszert felállítni nem lehetett s a szabályszerűség csak az egész csoport egyes alakjainak előállításánál volt megtartható. A czímernél, melyben egy emberi kar szerepel, mint például Bosznia és – ha tetszik – a Gergelaky, vagy Branovacsky nemes családok czímerében, a kar positurája stilszerű, mert mind a három czímernél a feltartott kar a paizs bal oldalából emelkedik ki jobb felé. Itt a stil szépsége teljesen megfelel a természetességnek is, a mennyiben, ha a kar a paizs jobb feléből emelkednék ki, úgy az az ember balkarját ábrázolná, melyben a kard (Bosznia), a zászló (Branovacsky) és nyil (Gergelaky) viszásnak, a természetszerűvel ellentétesnek tünnék fel.
Az egyes részletek stilszerűsége természetesen stilszerűvé teszi magát az egész czímert is, azonban itt nem lehet szó két vagy több czímer egyöntetű voltáról, mert mint fentebb emlitők, minden egyes czímer úgy szólván önálló stilt képvisel. Éppen ezért az ily czímerek detailirozása sokkal művészibb gondot igényel s a festés sokkal több művészetet fejthet ki itt, mint az egyszerűbb idomok vázolásánal. Sajnos azonban, hogy az újkor czímerei, bármily gazdag teret nyujtottak is a művészetre, általában kevés gonddal s éppen nem művészi ecsettel állíttattak elő. A XVII. és XVIII. században osztogatott armális levelek jobbára kritikán alóli színes tollrajzokkal vannak ellátva, s úgy stil, mint technika szempontjából nagyban éreztetik azon hanyatlást, mely a heraldikai érzék süllyedését három század óta kiséri.
Pedig éppen a történeti jelenetek, a hősi tettek, a vitézség, az éberség, a csel, az erő stb. kifejezésére nem lehet mondani, hogy az újkor ne találta volna meg az annak megfelelő alakokat; nem lehet állítani, hogy a czímerek kifejezői ne lennének bizonyos történeti ténynek; azonban a kivitel, – a megfelelő kivitel, – legtöbbnyire hiányzik. És ez nem is csoda. A par excellence lovagias középkor letüntével lassankint fogyott a lovagias szellem is s ezzel süllyedt a heraldika jelentősége. Az ezután kibocsátott armalis levelek czímereinek nem volt többé azon jelentősége, mely a középkoriakat oly kiválóan jellemzé, éppen úgy, mint a hadszervezet, a banderialis katonáskodás, a tornák stb. is elveszték ősi jelentőségöket. Inkább csak puszta formaság szempontjából s a fenálló szokás alapján adatott a nemességre emelt családnak czímer. De ezen czímerek a stilszerűség legkisebb nyomainak is hiányával vannak.
Szóval az újkori czímerek, bár tárgyukra nézve – történeti jellegöknél fogva – általában változatosabbak s így a művészi kivitelre is több alkalmat nyujtók, a régi kor egyszerű, eszményi alakjainál: mindazáltal ezen ujabbi czímerek heraldikai fontossága igen csekély a régebbi heraldikai productiókhoz képest. A ki tehát a stilszerűséget élvezni avagy tanulmányozni kivánja, az csakis a régi czímerekre lehet utalva; mert a czímerészet az utóbbi három század alatt fokozatosan hanyatlott mint gyakorlati művészet, s így lett azzá, a mi manapság: elméleti tudomány.
DUDÁS GYULA.
