A katholikusok Brassóban.
A katholikusok Brassóban.
Im itt rövidre vonva előadtam a brassai három magyar protestáns hitközség történetét. A szászok azonban ezek százados üldözése, elnyomása és erőszakos beolvasztása által mitsem nyertek; mert a mily mérvben fogyasztották ők a magyar reformátusokat, unitáriusokat és lutheránusokat, éppoly, sőt talán nagyobb mértékben fogyasztotta a szászokat a katholicismus. Fennebb előadtam, hogy a reformatio beköszöntésekor, a nagy Honterus szellemi világossága elüzte a sötétség vitézeit: a katholikus papokat és szerzeteseket apáczáikkal Brassóból s a hivek egytől-egyig elfogadták a reformatio üdvös tanait; nem is volt Brassóban egyetlen katholikus is egészen addig, mig az osztrák uralom a nemzeti fejedelemség romjai fölött befészkelte magát. Nem hiában félt Brassó ez uralomtól s nem hiában vívtak harczot polgárai Caraffának reájuk küldött zsoldosai ellen, mert a protestáns papok százainak gályarabsága, az eperjesi vérfürdő eléggé tanusiták azt, hogy a jezsuitákkal szövetkezett Ausztria alatt a vallásszabadság – mely Erdélyt három századon át boldogítá – biztositva nincsen; meggyőződhettek, hogy az osztrák hadsergekkel karöltve járó jezsuiták a protestantismust itt is, mint mindenütt, kiirtani törekesznek. Igy történt ez Brassóban is, mert a midőn Veterani a fellegvárt megszállta, 1688-ban Pater Eliseus Csíkból mint az őrizet áldozárja megjelent s előbb egy külvárosi, – később a nagy piaczon levő árúcsarnok egy osztályában elkezdett misézni, s már templomfoglaláson járt az esze, midőn a bekövetkezett Tököli-beütés és Rákóczi-forradalom ez iparkodás elébe gátot vetett, de a hogy a nemzet e kétszeri szabadabb fellélegzése elfojtatott, az osztrák uralom, mely a jezsuiták törekvéseivel azonositá érdekét, vagy jobban mondva, ezen világámitók által felhasználtatni engedé magát, Brassóban is megjelentek az osztrák-szövetséges jezsuiták, kiket Steinville tábornok hozott azon útasitással, hogy, ha másként nem lehet, a régen apáczák által birt Szent-János-útczai templomot fegyveres erővel is vegye el s adja át a jezsuitáknak. Ő közölte a brassai tanácscsal útasitását; ez nem mervén az ily csiklandós érvekkel daczolni, azonnal átengedte a jezsuitáknak a kért templomot. Azonban az két év mulva leégvén, 1713-ban az azt birt magyar lutheránusok kiszoritásával a klastrom-útczai régi szent Péter-Pál templomra tették rá kezüket; azt az udvartól nyert segéllyel fölépiték, melléje tágas kolostort, abban iskolát emeltek; a Szent-János-útczai templomot pedig elkezdett téritéseiknek segédei: a szentferenczrendieknek adták át.
Ekként a katholicismus Brassóba befészkelte magát s főleg Mária Terézia uralma alatt, mikor hivatalt, kitüntetést és nemességet osztogattak a katholizálóknak, a brassai szászokból* és magyarokból is igen sokan tértek át, kiknek számát a betelepülők is annyira szaporiták, hogy ma Brassóban a katholikus hivek száma 7472-re megy fel, kik részben a szászok közül kerültek ki. Az ily áttérőket a szászok mint hit- és nemzettagadókat természetesen lenézték, minek az lett következése, hogy azok nemcsak vallást, hanem legnagyobb részben nemzetiséget is cseréltek, s ma már ők nézik le a szászokat, s magyaroknak tartják magukat, ekként, mit a szászok vallási türelmetlensége elvont a magyar protestánsoktól, s erőszakosan germanizált, ugyanannyit elvont tőlük a katholicismus és megmagyarizált*, minek következtében ma a három hitfelekezeten lévő magyarság számban jóval felülmulja Brassóban a szászok létszámát.
1750-ben már egyik városbiró Seevald Kristóf tért át s vállalt hittéritnöki szerepet, követték Drauth János és Gross senatorok, a guberniumban szolgáló öreg Herbert és Enyeter Mihály és sok más tekintélyes gazdag családok és feles nép. Lásd Gödri Egyházt. 13-ik lapját.
Mert régebben Brassó katholikus papsága magyar szellemű volt, s a magyarság terjesztése mellett lelkesült, az ujabbak azonban 1848. óta kezdenek a germanismus felé hajlani s németül predikálni, a mi azelőtt soha sem történt.
A jezsuiták Brassóba való befészkelődésével, nemcsak a téritéseknek – gyakran erőszakos – műve vette kezdetét, hanem az egyházi hovatartozandóság feletti igen botrányos versengés is, mely, mint fennebb látók, a nemzeti fejedelemség megszilárdultáig régen is folyamatban volt, s csak a protestantismus gyors elterjedése oldotta meg. Látók fennebb, hogy a brassai decánság, mint régen a milkoviai püspökség egyházkerületéhez tartozó, nem az erdélyi püspök, hanem az esztergami érsektől függött, s midőn a jezsuiták ujból bevitték Brassóba az egyszer gyökerestől kiirtott katholicismust, a brassai katholikus decánságot ujból felujiták, s az erdélyi püspökkel való összeköttetést megszakitva, az esztergami érsekség alá helyezték magokat. Ebből aztán botrányos versengés fejlődött ki magában Brassóban is, s az erdélyi püspök rendeleteinek visszaútasitásaért nem egyszer fenyegetődzött egyházi átokkal. Az egyházi forrongás végre kitört 1729-ben; ugyanis a háromszéki Bereczk és Szászfalu – hová Zsigmond király korában szász gyarmat telepedett volt – régen az egyháziakban Zsigmondnak János király által is megerősitett engedélye alapján a brassai decántól függtek. Jelzett évben a bereczki egyházközségi biró valamely számadását az erdélyi püspök visszavetvén, a bereczkiek Zsigmond és János király engedély-okmánya alapján a brassai jezsuiták biztatására kimondották, hogy nem függnek az erdélyi püspöktől, hanem az esztergami érsekség alatt lévő brassai decánságtól. A kedélyek annyira fel voltak izgatva, hogy a bereczkiek az erdélyi püspök által oda küldött papot harang-félreverés közt elüzték; miért Stojka Zsigmond erd. püspök a bereczki templomot bezáratta s ajtajára egyházi átokkal fenyegető iratot függesztett ki; a brassai jezsuiták Esztergamból kapott útasitás következtében Bereczkre kiszálltak, a püspök iratát letépték, a templomot kinyitották, s Bereczknek papot adtak; Stojka e botrányt az udvarhoz terjesztette fel s hosszas utánjárás után végre 1756-ban kieszközölte azon udvari rendeletet, hogy Bereczk az erdélyi püspök hatósága alá rendeltetett vissza*. De a szebeni és brassai jezsuiták botrányos szabadoskodása még ezután is folyamatban levén, az erdélyi püspök a pápához folyamodott, s kérte, hogy ezen decánságok, melyek az idő viszontagságai miatt elszakadtak az erdélyi püspökségtől, az esztergami érsekséghez – honnan a távolság miatt egyáltalában kezelni nem lehet – egyházmegyéjéhez visszakebeleztessenek. XIV. Kelemen pápa 1769. nov. 15-én pápasága első évében ezen visszakebelezést elrendelte; bullája – melyért az erdélyi püspök Albini bibornok által a 64 skudit Rómába megküldötte – a magyar korlátnokság utján küldetett meg az erdélyi püspöknek, s foganatositási rendelettel a szebeni és brassai decánságokhoz; de Pettaui Antal a szebeni jezsuiták főnöke, ki az esztergami érsek által szebeni és brassai decánná neveztetett, a pápai bulla s korlátnoksági rendelet daczára kijelenté, hogy ő egyházi hatalmát csakis annak, kitől nyerte, t. i. az esztergami érseknek kezeibe teheti le, ezen érsekség pedig akkortájt üresedésben lévén, a kérdés pár évig függőben volt, mig az erdélyi püspök az ujonnan kinevezett esztergami érsekkel egyetértve a jezsuiták ellenzését megtörte, s ugy a szebeni, mint a brassai decánságot egyházmegyéjéhez visszakebelezte*, igy vetett véget a jezsuiták botrányos kötekedésének.
Lásd ez eseményeket részletesebben e munka III. k. 122-ik lapján.
Láss erről többet az udvari korlátnokság 1770. febr. 24. 1047. szám alatti leiratában, a pápai bulla másolatát közli Kemény József Dipl. Tran. XII. 475–480. lap.
Ez időtájt a vallásos surlódások a szász papsággal is felmerültek a barczasági dézma felett, mignem Mária Terézia 1770. jun. 8-án Bécsből kiadott rendeletében a barczasági lutheránus káptalannal tudatta, hogy a dézma ügyében hozzá fölterjesztett pert az 1761. jul. 5-iki itélettel összhangzólag akként dönté el, hogy a Barcza tizede a fiscust illeti, s nevezett káptalan annak csak negyedrészéhez tarthat igényt*. Az erdélyi püspök átvevén a brassai decánságot, az iránt nem sokára uj intézkedéseket tett.
A királyné és Cserei Farkas aláirásával ellátott leiratot közli egész terjedelmében Kemény József Dipl. tran. XII. 487–488. lapon.
1788-ban jul. 3-án Kolonics László erdélyi püspök a brassai decánságot, mely ez idő szerint a brassai egyházközségből, a türkösi egyházközségből s a krizbai leányközségből (hol csak kántor volt) állott; Alvinczről kiadott rendeletében eltörölte, s Miklósvárszéket a háromszéki esperességtől elszakitván, Brassót, Türköst, Hidvéget és Bodolát is hozzá adva, a brassai decánsággal egyesitett miklósvárszéki esperességet alapitotta, melynek első esperesévé fehérvári kanonok és az idő szerint brassai lelkészt, Béldi Jánost nevezte ki*. Ez intézkedés megtörte a jezsuiták hatalmát, kik különben is nem sokára eltöröltetvén, brassai templomuk és kolostoruk a világi papok birtokába ment át s azok most is birják. A brassai katholikus lelkész rendszerint apát czímet visel, s a kerület esperessége is legtöbb esetben rá van ruházva.
Lásd Benkő Milkovia II. 520.
