DÓZSA GYÖRGY
Jegenye áll egy sorba' három,
Tollaszkodni varju megszállja,
Ős időktől varjak tanyája.
Nem áldás - az iszonyat óvta;
Vész kimélte, ember kerülte,
S nem akadt fejsze, hogy ledűtse.
Mintha ujjal fenyegetnének,
Lombjuk közt sír, ha lombjuk rezzen,
Egy bolygó lélek, temetetlen,
Itt Dózsa Györgynek trónja állott
Sistergő, izzó, gyilkos fénybe'...
Itt nyomtak koronát fejébe.
Idővel itt kápolna épült,
Szerény kis fülke - minden éke
A szelid Szűz Mária képe.
Imádkozni ide kijárnak.
Pórnő mellett térdelni láttam
Úri asszonyt selyem ruhában.
Mécsek gyulnak - pirosra festve
A színehagyott, halvány képet,
Oltárt, fülkét, egész környéket.
A nyesett akácfasor végén,
Ott szoktam korhadt kis fapadon
Elmerengni nyári alkonyon;
Szakadozott fehér foszlánya
Lingve-lengve, kisérő rajba'
Ráfekszik a mocsártalajra,
- A kápolnával épen szembe' -
Gondolatok hálóját fonva,
Multon, jövőn el-elborongva.
Szárnyát hirtelen bontva széjjel:
Se láng, se csillag, se szövétnek,
Csak a fülke mécsei égtek
Mikéntha parázs láva folyna,
És a káprázat közepében
Ott ül Dózsa királyi széken!
Kivillan a nagy éjszakába,
Hogy belepirul még az ég is,
Mely látta, nézte, tűrte mégis!
Se hős - se mártir - se áldozat:
Rém csupán, kit mindenki retteg -
Hányszor jelentél itt nekem meg!
»Rut ráfogás a koronátok!
Emberjogért keltem én harcra,
Küzdelmem egy nagy eszme harca!
És - reszkessetek - feltámadok!
Szellemem a földet bejárta,
S rám ismertek: - ez Dózsa árnya!« -
S hazugság marad a legszentebb,
Mig könny és vér patakba folynak
És átka lesz csak a nyomornak;
Hogy a születés megalázhat,
Megalázhat, pokolra vethet:
Dózsa lelke meg nem pihenhet.