23
23
Szeptember 4-én negyven ökrös szekér kanyarodott le a királyi várból a dunai hajóhídra.
A királyné hurcolkodott.
A palota udvarán ott álltak már a hintók is, s körülötte összesereglettek a főurak. Valamennyien útra készen. Csak Werbőczy marad Budán, s vele a kedves tisztje, Mekcsey.
Gergely is ott állt az urak mögött, s egyszer csak megpillantotta Fürjest.
- No, Gergely - mondotta az leereszkedőn -, hát te nem jössz-e velünk?
Gergely megvetően nézte végig.
- Semmi te. Nyulaknak öccse nem vagyok.
A szőke legény megrándult. De aztán, hogy Mekcseynek a szúró tekintetével is találkozott, vállat vont.
Az öreg Cecey is ott gubbaszkodott lóháton az urak sorában.
Gergely rátette a kezét a nyeregkápára.
- Apámuram.
- Jó napot, fiam.
- Kegyelmed is elmegy?
- Csak Hatvanig.
- Éva is?
- Őt is magával viszi a királyné. Eredj föl ma ebédre az asszonyhoz, és vigasztald.
- Miért eresztik el Évát?
- Werbőczy mondta, hogy eresszük el. A jövő évben, ne félj, visszatérünk sokezredmagunkkal...
Nem beszéltek többet. A testőrök megjelenése jelentette, hogy jön a királyné.
Jött. Gyászruhába volt öltözve. Loncillatot árasztott maga körül.
A hölgyei között ott volt Éva is.
Könnyű, diószínű csuklyás, selyem útiköpönyeg borult a vállára, de a csuklyát még nem vonta föl. Körülnézegetett, mintha keresne valakit.
Gergely átfurakodott az urak lovai között, és mellette termett.
- Te nem jössz-e velünk? - kérdezte a leány.
- Mennék - felelte búsan Gergely -, de az uram még nem tért vissza.
- Utánunk jöttök?
- Nem tudom.
A leányka arca is elborult.
- Ha nem jöttök utánunk, mikor látlak?
- Nem tudom.
S a fiú szeme megtelt egy könnycseppel.
A királyné már beült a terjedelmes födeles, ablakos bőrhintóba.
Vica kezét nyújtotta Gergelynek.
- Ugye, nem felejtesz el engem?
Gergely azt akarta mondani: Nem, Vica, nem, még a másvilágon se!
De hogy nem tudott szólani, csak a fejét rázta.
