21
21
Gergely a hintó mögött lovagolt.
A fakezű Cecey elöl járt az öregekkel, a fiatalok hátul. Gergely ott lovagolt Zoltay és Mekcsey mögött egy hízásnak indult, vörösesszőke ifjúval, akinek még az induláskor bemutatkozott.
- Fürjes bátyám - szólt egyszer az ifjúnak. - Én csak most kerültem Budára, hát nem ismerek úgyszólván senkit.
- Mire van szükséged, öcsém? Szívesen adok, ha tudok.
Azt hitte, pénz kell a fiúnak.
- Valami kis dolgom lesz éjfélkor a Szent György téren.
- Miféle? - kérdezte amaz elmosolyodva.
Mert már azt vélte, hogy a fiúnak szerelmi találkozója lesz a György téren.
Megrázta nagy, vörösesszőke haját, és vígan kiáltott:
- No lám!
- A dolog nem éppen nevetnivaló - felelte Gergely -, de nem is valami komoly.
- Szóval: szív.
- Nem: kard.
- Csak nem verekszel tán?
- De bizony.
- Kivel?
Gergely az előtte lovagló, zöld selyematlaszba öltözött Mekcseyre mutatott.
Fürjes nagyot nézett. Elkomolyodott.
- Mekcseyvel?
- Vele.
- Hallod, ez fenegyerek ám!
- Én se vagyok tán birka.
- Ez már németet is vágott!
- Hát én majd őt vágom!
- Jól forgatod a kardot?
- Hétéves koromban kezdtem.
- Az már más.
Megtapogatta Gergely karján az izmokat. A fejét rázta:
- Jobb, ha megkérleled.
- Én? Már hogy kérlelném meg!
- Megver - mondotta Fürjes aggodalmasan.
- Hogy lehet ilyet előre tudni! - felelt hetykén Gergely.
A mellét kifeszítve pillantott az előtte lovagló Mekcseyre. Aztán ismét Fürjesnek fordult:
- Hát lesz tanúm, ugye, bátyám?
Fürjes a vállát vonogatta:
- Hiszen ha csak tanú kell, hát szívesen. De ha valami baj lesz...
- Mi lenne?
- Már akármi. De én aztán helyetted, miattad nem verekszem.
A menetben mozgolódás és zúgás támadt.
Értelmetlen kiáltások, paripák hánykolódása. A nyakak mintha megmerevedtek volna: mindenki a Várra bámult.
Akkor nézett fel Gergely is.
Hát lám, ott leng a budai kapun három nagy lófarkas zászló. A templomban, tornyokon is.
A kapuban pedig alabárdos török őrség turbánozik a magyar helyén.
- Elveszett Buda! - üvölti egy kísérteti hang.
S tőle, mint az átszálló széltől az erdő, megborzong a magyar sokaság.
A fakezű Cecey üvöltött.
Senki se felel. Az arcok sápadtak. És a némaságot még inkább átdermeszti egy müezzin éneke, aki a Boldogasszony temploma tornyáról messze szálló hangon énekli:
Allahu akbár... Ashadu anna la iláha ill Allah...
Gergely a sereg egy részével vágtatást rohant vissza a táborba.
- Hol vannak az urak?! Égbekiáltó gazság történt!
A sátornál azonban a vörös sapkás bosztandzsik útjukat állták.
- Be kell mennünk - ordította szinte lángot okádva Mekcsey -, vagy küldjétek ki az urakat!
A bosztandzsik nem feleltek. Csak tartották a mellüknek szegezve a dárdájukat.
Gergely törökül kiáltott rájuk:
- Török Bálint urat küldjék ki egy szóra!
- Nem lehet! - felelték a bosztandzsik.
A magyarok tanácstalanul állottak.
- Urak! - kiáltott egy vastag nyakú magyar. - Gyertek elő! Baj van!
Semmi válasz.
Gergely egyet került a lovával. Fölment a dombra a szpáhik közé, hogy talán onnan lekanyarodva hozzájuthat a vendégeskedő magyar urakhoz.
Egy sátor előtt magyar hang kiáltott rája:
- Te vagy-e, Gergely?
Gergely megismerte Martonfalvait.
Ott ült egy szpáhisátor előtt, és két törökkel sárgadinnyézett ottan.
- Mit keresel erre? - kiáltotta Martonfalvai.
- Az uramhoz akarok jutni.
- Nem férhetsz ahhoz mostan! Gyere, tarts velünk!
Belekanyarított a dinnyébe, és a szeletet Gergelynek nyújtotta.
Gergely a fejét rázta.
- Nem kell.
- No, csak gyere - szólt Martonfalvai -, ez a két török jó barátom nekem. Aztán majd ha meggyújtják a fáklyákat, lemegyünk mink is, és hozzácsatlakozunk az urunkhoz.
- Dzsere, madzsar testver! - szólt jókedvűen az egyik szpáhi, egy testes, vállas, barna ember.
És húsos kezével hívólag intett Gergelynek.
- Nem lehet - felelte mogorván a fiú.
És továbbléptetett.
Lekerült a sátor-utcán a pattantyúsok, vadászok és janicsárok közé. Végre ismét a szultán sátorához jutott. A bosztandzsik ott is őrt álltak. Onnanfelől se juthatott Török Bálinthoz.
A magyar ifjak még mindig ott kiabáltak, ahol előbb. A nagy sátorból kihangzott a török zene; pengedezett az érchúrú kánun, dörgött a sok koboz, és sivalkodtak a sípok.
- Gazemberek! - kiáltotta Mekcsey a fogát csikorgatva.
Fürjes csaknem sírt dühében.
- Ha az én uram a Várban marad, nem esik ez rajtunk.
A barát apródja volt ő. Mindenhatónak vélte a barátot.
S hogy a zene elhallgatott, valamennyien kiáltoztak:
- Urak odabent! Gyertek ki, uraink! A török megszállta a várat.
Azonban senki se jött elő. Az ég felhős volt. Egyszer csak megindult az eső, és esett körülbelül félóráig. Akkor elállott. Az égen úgy siettek a fekete felhők kelet felé, mint a menekülő hadak.
Végre az urak éjfél felé előbomlottak. Félrecsapott süveggel, vígan tolongtak ki a sátor kapuján. A táborban hosszú fáklyássor állt, hogy világítson nekik. A fáklyasor kettős tűzkígyóként kanyarodott fel Buda kapujáig. Az esőtől megtisztult levegőt a keleti fáklyák füstje megillatosította.
Már akkor Martonfalvai is ott állt, s a bosztandzsik összebocsátották a külső urakat a belsőkkel.
Martonfalvai név szerint kiáltotta elő a lovászokat.
Az urak egyenként hágtak fel a lovukra.
A fáklyák fényénél látni lehetett, mint komorulnak el a piros arcok, s mint válnak egyenként halovánnyá.
A barát úgy kiválott a fehérségével közülük, mint valami kísértet.
- Ne sírj! - szólt a mellette lovagló Fürjesre. - Nem illik a könny férfi szemébe!
Egyenként, páronként, hármanként robogtak el a fáklyások utcáján az urak fel Buda várának.
Gergely még mindig nem látta Bálint urat.
Martonfalvai ott állt mellette, és szintén aggodalmas arccal nézett a sátor kapujára, amelyből vöröses fény derengett kifelé.
Az utolsó úr, aki előjött, Podmaniczky volt. Tántorogva jött ki két török tiszt karján. Úgy kellett fölemelni a lovára.
Azután még egynehány tarkabarka szerecsen jött elő: a szolgák.
Azután senki.
A sátor kárpitja lehullt. Eltakarta a sátor világosságát is.
- Hát ti ketten mit vártok? - szólt rájuk egy strucctollas, nagy hasú török.
- Az urunkat, Török Bálint urat.
- Hát nem ment még el?
- Nem.
- Akkor ő az, akivel a kegyelmes padisah beszél.
- Megvárjuk - szólott Martonfalvai.
A török vállat vont. Elment.
- Én nem várhatom meg - szólt Gergely nyugtalanul. - Nekem éjfélkor fent kell lennem.
- Hát csak eredj, öcsém - felelte Martonfalvai. - Aztán ha valami törököt találsz az ágyamban, hát csak vesd ki belőle.
Tréfának mondta, de Gergely nem nevetett. Köszönt Martonfalvainak, és vágtatást ment fel Buda várába.
A hold már akkor újra kisütött, és megvilágította a budai utat.
A kapun álló lándzsás törökök rá se néztek Gergelyre. Még akkor jöhetett-mehetett az egyes ember szabadon. Ki tudja, holnap nem rekesztik-e ki a magyart végképpen a Várból?
A ló menése csattogásra vált a kövezeten. Gergely a házak előtt is lándzsás janicsárokat látott. Minden ház előtt janicsár. Minden tornyon félholdas lófarok. Csak a Boldogasszony templomán áll még az aranyos kereszt.
Gergely a Szent György térre ért. Nagy bámulatára nem látott ott senkit.
Körüllovagolta a kútmedencét, az ágyúkat. Senki, senki. Csak egy dárdás török, vélhetőleg őrálló az ágyúk mellett.
Gergely leszállt, és hozzákötötte a lovát egy ágyúnak a kerekéhez.
- Mit csinálsz itt? - kiáltott rája a török.
- Várok - felelte Gergely törökül. - Csak nem félsz tán, hogy elviszem az ágyút?
- Nono - felelte a topcsi barátságosan. - Hát török vagy te?
- Nem én.
- Hát akkor eredj haza.
- De nekem itt ma becsületbeli ügyem van. Légy, kérlek, türelmes.
A török akkor a fiúnak szegezte a dárdáját.
- Pusztulj innen!
Gergely eloldozta a lovát, és ráült.
A Fejérvári kapu felől gyalog és futva jött valaki. Gergely megismerte Fürjest, akinek a szőkesége szinte világított az éjszakában.
Eléje léptetett.
- Mekcsey a Bálint úr házában van - szólott Fürjes lihegve. - Jer, mert az utcán nem engednek beszélni a janicsárok.
Gergely leszállott a lováról, és gyalog ment tovább Fürjessel.
- Hogyan történt ez a gazság? - kérdezte Gergely.
Fürjes vállat vont.
- A lehető legravaszabbul volt kieszelve. Míg mink a kis királlyal lent jártunk a táborban, a janicsárság beszállingózott a kapun, mintha az épületeket akarná megnézni. Csak lézengtek, bámultak. De egyre többen. Mikor már minden utca megtelt velük, egy kürtszóra előrántották a fegyverüket, és mindenkit bekergettek a házakba.
- Gazemberek!
- Így könnyű várat foglalni.
- Megmondta az én uram...
A palota ablakai nyitva voltak. Az egyik emeleti ablakban két fej látszott.
A kapu előtt épp akkor váltakoztak az őrök, s a kapu alját egy nagy termetű janicsár állotta el.
- Mit akartok? - kérdezte félvállról.
- Idevalók vagyunk - felelte Gergely szárazon.
- Most kaptam a parancsot - szólt a török -, hogy: ki akárki, be senki!
- Én a Török Bálint háza népe vagyok - szólt Gergely hevesen.
- Eredj haza, fiam - szólt lenézően a török -, Szigetvárra.
- Eressz be! - kiáltotta Gergely dühösen. S a kardjára csapott.
A török kihúzta a kardját.
- Takarodsz?!
Gergely elbocsátotta a lova kantárát, és szintén kardot rántott. Talán abban bízott, hogy nem egyedül van.
Az óriás török egyet mozdult, és a kardját fölvillantotta. Gergely fejének csapott.
Gergely felfogta a vágást, s a kardja szikrát vetett a homályban. Ugyanabban a pillanatban előreszökkent, mint a macska, és vágott. Az arcába vágott.
- Allah! - bődült fel a török.
A falnak tántorodott. A háta alól ropogva hullt a vakolat.
Az emeletről kiáltás hangzott alá:
- Szúrd!
Gergely markolatig döfte a kardját a töröknek a mellébe.
Bámulva nézett az óriásra, mikor látta, hogy elejti a kardját, és zsákként dől el a fal mellett.
Gergely körülnézett. Fürjest kereste. Az bizony futott, sebesen futott a királyi palota felé.
Helyette három nagy süvegű janicsár közelített dühös rohanással és szitkozódva.
A fiú látta, hogy nincs veszteni való ideje. A kapura ugrott, és benyitotta. Azután gyorsan elreteszelte belülről.
A harctól izgatottan, remegő lábbal lépett még egynehányat, aztán hogy valaki dübörögve jött belülről a falépcsőn, leült a kapuboltozat alatt a padra, és lihegett.
Zoltay jött. Kard volt a kezében. Nyomában Mekcsey. Az is kardot rántott.
A kapualjban égő lámpás mind a kettőnek megdöbbent arcát világította meg, mikor őt meglátták.
- Itt vagy már? - kiáltott Zoltay. - Nem történt bajod?
Gergely a fejével intett, hogy nem.
- Leszúrtad a törököt?
Gergely a fejével intett, hogy le.
- Gyere a szívemre, te kis hős! - kiáltotta Zoltay lelkesen.
És összeölelgette a tizenöt esztendős fiút, aki az imént tette le a vitézség próbáját.
A kapun dörömböztek.
- Menekülnünk kell - szólt Mekcsey. - A janicsárok összefutottak. Hanem előbb kezet, fiú! Ne haragudj rám, hogy megbántottalak.
Gergely kezet nyújtott. Kábult volt. Azt se tudta, mi történik vele. Szótlanul engedte, hogy tovahurcolják. Csak akkor ocsúdott fel, mikor a két ifjú lepedőkből kötelet csavart össze. Mekcsey szólította, hogy ereszkedjen le elsőnek az ablakon.
Gergely lenézett.
Lent a holdvilágos mélységben a királyi konyhakertet látta maga alatt.
