ÖTÖDIK ZSOLTÁR
ÖTÖDIK ZSOLTÁR
A kislány oda-odalesett az idegen asszonyra; csudálkozva látta, hogy ilyen fiatal, almaképű akar államit venni. Ő eddig azt hitte, hogy államit nem is adnak csak aszalódott öregeknek, de ennek még olyan volt a két gömbölyű arca, hogy a sóvári alma se volt se keményebb, se pirosabb. Sárgás haja volt a ritkás szövésű kendő alatt, kék volt a szeme. De a hangja oly éles volt, mintha valahogy sással hasították volna, és oly fennen beszélt:
- No most csókojj kezet kisjányom a naccságának és gyerünk, mert igyókestve lösz, osztán menni is kék valamicskét má.
Oly furcsán beszélt, mintha ő találná ki a szókat is, hogy kell mondani.
A kislány azonban már nagyon el volt csigázva, csendesen lehajlott a nagysága kezére: az nem olyan volt, mint a kedvesanyámé, hanem jó szappanszagú és fejér. Megcsókolta, és tovább hallgatta a sok jó tanácsot, hogy csak viselje jól magát.
- Itt jó helyen leszel fiam, Szennyes néninél, gazdag embereknél leszel, lesz jó ruhád, ennivalód, minden jó lesz, jársz szépen az iskolába, lesznek könyveid, megtanulsz írni, olvasni, minden jó lesz, csak viseld jól magadat. De nagyon jól viseld magadat, hogy rosszat ne halljak rólad. A ruhát le ne tépd magadról, nem szabad ruha nélkül járni, megértetted?
- Mi a fene? ruha nélkül szok jáórnyi? - bámult el Zsaba Mári.
De a naccsága nevetett az eredeti „fene” szón, aztán megijedt, hogy árt a gyereknek, s így javította:
- Az eddigi nevelőanyja, azt hiszem mérgében, hogy elhozzuk onnan, panaszkodott rá, hogy nem tűri a ruhát.
- A semmi, naccsága, hát köszönöm szépen, elvihetem az üres kosarat? Eredj kisjányom a konyhába, hozd csak a kosaram.
Ki tudja, mi volt a kosárban, hogy került az a konyhába, de az biztos, hogy ő vitte a nagy üres kosarat haza, arra a helyre, ahol még sohase volt.
Zsaba Mári oly hetykén tudott menni, csak ugráltatta jobbra-balra a nagy kövér fenekét. Mikor kiértek a faluból, széles országúton mentek, fák alatt, akácfák voltak kétfelől; no gondolta magában Árvácska, itt jól lehetne legeltetni a Borist. Jó fű van alatt.
Nem gondolta, hogy ez még hamar bekövetkezhetik. Nem is gondolt arra, hiszen ő már iskolába fog járni, kicsit félve reménykedett, milyen is lesz az az iskola, amit annyit hallott a gyerekektől, de még ott nem volt soha. De szép is, hogy már iskolába megy, mint valami kis mennyországba. Csak azért cipelte boldogan a nagy kosarat, húzódott az idegen asszony mellé. Olyan volt ez a nő, amilyet még sohase látott közelről, egészen mintha úriasszony lett volna, nem is tudta elképzelni, hogy fog ez gazdálkodni a tanyán. Csak úgy dagadt a kövér kis teste a szoros uras slafrokból. Elöl hátul, mindenfelé, mint mikor a zsákban dinnye van. Végre szőlőhöz értek.
No, ez már nem a kedvesanyáméké, ezt meg kellene kóstolni.
- Néni... de jó volna egy kis szőlő... szedek a kosárba.
Ezt azért tette hozzá, hogy Zsaba Mári is hadd kapjon. Adni kell neki.
- Még mi a fene, hogy gondóssz olyat, nem szabad, jön a csősz, mingyán bézár.
Akkor elhallgatott a kisjány, a nagy, kövér, dagadt szőlőfürtök meg röhögve néztek ki a tőkéről: No kisjány jó vóna szőlő? hip, hip...
Még el se hagyták a szőlőt, azt mondja Zsaba Mári:
- Hát te meg hová futsz? már itthon vagyunk.
Nagy tanyaudvar volt, óriási nagy házak kezdődtek, úgy tűnt fel a kislánynak, egész falu: ez mind a Zsaba Máriéké?
- No mi van vacsorára?
Zsófi azt mondta:
- Ott van a kemencepadkán.
De csak úgy félvállról mondta a Zsófi, mintha nem is ő lett volna a cseléd, s egész mérgesen nézett a kis államira.
- No Pösze, ez a tied - mondta az asszony.
- Én nem vagyok Pösze.
- Hát mi vagy?
- Árvácska, a naccsága úgy hívott: Árvácska.
- Hát az anyád hogy hívott?
- Csöre.
- Az is vagy, te kis pösze, beszélni se tudsz.
- Engemcsenkicse tanított, majd az iskolába megtanulok - pötyögte selypítve Csöre, aki csak most tudta meg, hogy nem beszél szépen, hanem pöszén, vagyis selypítve.
- Edd meg.
Sötét volt a konyhában. Nem lehetett tudni, mi van a lábosban, mind megette a legyet is, ami a mártásban sűrűen volt, gondolta, tepertő.
Zsaba Mári bevitte a kis szobába, ahol ő hált, megmutatta: itt fogsz hálni velem. Ferembá nincs ma itthon, ha itthon lesz, akkor se hál idebe, hanem ki a marhákkal.
Ez rendbe vót, mert kedvesapám is kint hált mindig az ólban, télen-nyáron.
Eccer csak hallja, hogy Zsófi azt mondja:
- Nem válogatós, megeszi ez a legyet is.
És nevetett hozzá.
Nagyon fáradt volt a helyzetváltoztatástól, mindjárt elaludt. De egyszer csak arra ébredt, hogy megértette, mit mondott Zsófi, hogy ő a legyet is megeszi! Az nem tepertő volt? hanem légy! Ettől olyan undorodás jött rá, hogy abban a pillanatban elkezdett ökröndözni, hányni.
Felébred Zsaba Mári:
- Hé ez mi az istent csinál? Hé, mi az? mit csinálsz te itt nekem?
Meggyújtja a lámpát, látja, hogy itt bizony minden, de minden tele van, jön a kislányból a mártás, alólról, felülről.
- Ó te rothadt dög, nem alszol te többet velem, te mocskos dög, összepiszkítottad az ágyamat.
Evvel fogta, kidobta a szobájából, kiabált Zsófinak, vigye, vigye:
- Ni, mit csinált az én ágyammal, ne te dög, edd meg, zabáld meg. Zsofka ezután veled fog aludni ez a dög, az én szobámba többet be se teszi a lábát.
Zsófi is úgy nyúlt a kislányhoz, mintha az rögtön harapna vagy fertőzne, félelmes lett egyszerre a nagy darab kövér felnőttnek, szörnyeteg lett, akitől félni kell.
- Mondtam, tele van léggyel - morogta Zsofka -, csupa legyet okádott.
Másnap reggel még fel se ébredt, felrázták reggel három órakor, kihajtatták a disznókat vele a mezőre.
Ott ácsorgott egész délig a tarlón, nem volt kedve dalolni.
Akkor hozzájött a szomszéd kanásza, az is fiatal fiú volt, de már lehetett vagy tizennyolc éves.
- No, Zsaba Mári bement a városba, elmondja a naccságának, hogy az ágyát besuhintottam, de én is elmegyek, nem maradok nála legyet enni, vigyázz a disznajára neki, én megyek a kedvesanyámhoz.
Evvel el is indult, a tarló végében kezdődött az erdő, bement az erdőbe, és ment, ment beljebb, beljebb. Sokáig ácsorgott a fák alatt, sűrű volt az erdő, nem lehetett látni semmit, csak a fák tetejét, de azon se volt semmi látnivaló. Menni se lehetett a sűrűségben, lelt egy tarka gombát, megkóstolta, de rögtön érezte, hogy csípős, eldobta, a nyelvét sokáig marta még az a kicsi is, hogy hozzá nyomta.
Délután megfordult, visszafelé indult, mert nem tudott hová lenni a nagy erdőbe.
- Há visszagyüttél? - kérdezte a kis kanász.
- Vissza, mert nem látok semmit.
Éppen hozta Zsofka az ebédet.
- No te mocsok - mondta, s odalökte neki, mintha a legnagyobb ellensége volna. - Hol fogsz aludni?
- Zsaba Mári szobájába.
- Az anyádéba, az nem tűr meg ilyen hasfutóst.
- Én még sose csináltam, én a legyektűl csináltam.
- Az anyád vót legyes, mi vót legyes.
Mikor éccakára hazament, Zsofkával aludt, és szépen aludt, nem is moccant meg reggelig.
- Tudja-e, hogy meg se moccant reggelig, úgy aludt ez, mint egy darab fa.
- Akkor egye ki a fene a bélit, akkor mégis csak attul a légytül szaladt el a hasa. Kényes dög. Még egy állami is finnyás mán, az is válogat. Itt a tej, egyél no.
- Nem kell.
- Mi nem kell?
- Tej.
- No nézd csak, még ez is. Én nem kínlódok evvel a döggel. Mi a fene, nem eszed meg a tejet?
- Nem.
- Mér nem?
- Mer nem cseretem.
- Nem csereted, a fene ett vóna meg mielőtt megláttalak, nem azért hoztalak ide, hogy nekem csereted vagy nem csereted az ételt, hanem eredj, hajtsd ki a disznókat. Ha nem eszed, megmarad.
- Icskolába megyek.
- Mi a csudába?
- Icskolába.
- Mégy az anyád icskolájába. Hajtsd ki a disznót.
Már ki volt készítve a mosás, mert Zsaba Mári nagyon szeretett mosni, ezt meg kellett szokni, itt örökké mostak, sikáltak:
- Inkább tízszer kimosok, mint eccer kenyeret süssek.
A kislány a disznókkal még mindig csak ácsorgott.
- No gyere ide.
Belemártotta a gyerek fejét a lúgba, s szappan nélkül jól megmosta neki.
- Nem árt a. Biztosan nem árt.
A kislány sikított.
Nem is lúg volt az, hanem lúgkő, még abban az időbe.
- Most mehetel. Majd én leszoktatlak a kényeskedésről! Megeszed már a tejet?
- Nem ecsem.
- Ekkora ló, de még beszélni se tud. Mosd meg a fejed a váluba, osztán hajts ki már.
A tarló, a tarló az nagyon szép, a búzatarló.
Éppen olyan, mint Dudáséknál, ezen el lehet ám nagyon csudálkozni, milyen messze van a Dudás-tanya, mégis éppen úgy van rajta minden fűszál, mint a Szennyesékén. A tehén az más, de a harapása ugyanolyan, és úgy meg lehet szeretni azt a jó hersegő, faldosó harapásának a hangját. Dalolni is éppen úgy lehet, messze elhallatszik a nótaszál, és éppen azokat a nótákat hallja a saját szájából, amiket amott hallott, úgyhogy már nincs is más különbség, csak az, hogy itt soha sincsen többet meztelenül, mindig ruhában van, állami zubbonyban, s az alatt ing is van. Akkor mégis jobb itt.
Csak az alatt a kis idő alatt más, mikor otthon van, mert ha most hazahajt, akkor a nagy Szennyes-udvarra kell behajtani a tehenet, két ház közé, istállóba, tiszta nagy épületbe, amit az öregember úgy rendbe tart, de Dudáséknál még azt is neki kellett volna kihordani, ha bírta volna. Meg a sok gyerek hiányzik, itt csönd van, csak a Zsaba Mári hangját lehet hallani, ahogy káromkodik erre is, meg arra is.
Vasárnap is ki kell hajtani a tehenet, mert a tehén vasárnap is enni akar. Vasárnap is megfejik szegényt, elveszik tőle a tejét, hát nem tud vasárnap koplalni, csak azért, mert istennek szent napja van.
Hát csak telt, csak telt a nap, a szép vasárnap, akkor csak nagyot néz: jön Zsaba Mári.
Jaj neki kedvesanyám sose hozta ki az ebédet, még vasárnap se, abból kellett kenyerezni, amit magával vitt reggel, mégiscsak jobb itt. A kislánynak az orrába csapott a húsleves szaga, mikor indult reggel, már megérezte a húslevest, a benne főtt sárgarépával, azt igen nagyon szerette. Ugrálni kezdett, táncolni, visítani, mert ha valamit kapott, úgy kitört belőle a boldogság, tombolni kellett: itt a jó vasárnapi húsleves.
Ideér a Zsaba Mári, köszön neki szépen:
- Jó napot, kislányom, no Pösze - már ül is le a kövér fűbe, nem szeret ám ez gyalogolni, leül.
Pösze meg csak bámul, les hunyorogva, gyanús neki.
- Gyere kislányom, hoztam neked ki ebédet. Pösze.
De Pösze hiába szagol, nem érez semmi jó szagot.
Akkor Zsaba Mári kibontja a kendőt, szép fehér kendő, piros csík van a szélébe szőve, kivesz egy kerekhasú köcsögöcskét. Hát ebbe meg mi lehet?
Fejér kenyeret is vesz ki, nemigen nagy darabot, de a fejérből.
Aludttej volt a köcsögben.
A kislány nem szól, nem panaszkodik, lesunyja a fejét. Ezt is még meg lehet enni, az aludttejet, valahogy nem utálja úgy, mint a friss büdös tehenlevet, de húsleves is lehetne.
- No hogy vagy? - szólogat hozzá a Zsaba Mári.
De ő csak rángatja a vállát, nem felel, nem is tud erre mit mondani, semmit. Eszik, a szép fehér aludttejet eszegeti, olyan mint a libazsír, oly kövér, puha, fehér, azt se szereti, a kövéret.
- Örülsz-e nálam? szeretsz-e nálam? Ládd-e, mint a nyári basarózsa viráglevelei. Szeretel?
- Szeretek hát.
- Nem kívánkozol már vissza a kedvesanyádhoz?
- De biz oda szeretnék elmenni.
- Mégy a fenébe, oda már nem mégy, jobb itt neked, senki se bánt, ugye milyen jó dógod van, ugye nem bánt senki?
- Mán nincsen annyi légy.
Zsaba Mári nevetett. Megette. Nevetett egyet. Vajon mit akar?
- Hát a marha nem bosszant? ha bogárzik, csak fogd meg a kötelét, ne engedd, hogy elszaladjon.
De csak ül, a kislány oda-oda les rá messziről, bizalmatlanul, vasárnap van, valami tésztafélét csak hozott tán? Túrós béles van ma, má reggel kavarta a petrezselymet a túróba. De nem akar előkerülni.
No, mikor Zsaba Mári kipihente magát, csak odanyúl a kislány után, magához húzza, megcsókolja, felkél, indul.
- Isten áldjon, kislányom.
De Csöre nyakába hajtott állal nézett utána, s azt mondta magában: azért csókoltál meg, mert nem hoztál húslevest.
Már nem lehet naphosszat feküdni a fűben, mert ha süt is a nap, hideg a föld, eső se volt régen, nem száradt fel. A tehénpásztornak mindig csak lábon kell állani, gyalogolni, nézni, ahogy a tehén pihenés nélkül csak hersegteti a füvet. Nagy, fekete nyelvét is kinyújtja, avval kaszálja be a fűszálakat setét szájába.
- No, hazahajtottál?
De a kislány mérges. Egész nap a húslevesre gondolt, most durcás, meg van károsítva, setét arccal dünnyög:
- Persze hogy haza, mit gondol maga, még éccaka is fogok magának tehenet őrizni.
Hű, elbámul Zsaba Mári:
- Az anyád istenit, hogy beszélsz?
- Húsleves volt délbe - tört ki a nyelvelés a kislányból -, sárgarépa is vót benne.
Zsaba Mári két kerek, piros arca meglappad a csudálkozástól.
- Nem adott belőle - mondja a kislány.
- Ez hallatlan, így beszélni vele, ezt meri a kölyök. Igen ám, de meghallotta Szennyes Ferenc, s kilépett a tornácról a sötétből:
- Mi az, hát nem adtál a húslevesből ennek a gyereknek? Dicsekedtél, hogy vittél neki ebédet.
- Vittem is, mit ütöd bele az orrod? Kapott eleget, nem hal éhen az én kezem alatt. Egész köcsög aludttejet kapott, fejér kenyeret. Nem fogom a húslevest lötyögtetni azon a hosszú úton.
- De a fene rágja meg - kiáltotta el magát Szennyes Ferenc -, azt nem tűröm, hogy a gyerek meg legyen csalva. Meghallják a szomszédok, elbeszélik mindenkinek, hogy vasárnap se kap rendesen kosztot.
Veszekedtek, mint a kutyák, rögtön mind a ketten a legmagasabb hangjukat vették elő, csak úgy csattogtak vele, mint a pásztorfiúk az ostorral. Zsaba Mári pedig fordul, megy a konyhába, hoz egy jó darab húst, főtt húst a levesből, cseréptányéron, meg főzeléket, azt is hoz.
- Lássa, hogy vót húsleves? - mondja Csöre -, ez abbúl van.
- Fene egye meg a büdös kis pofádat, te ronda, má meglátta.
De a kislány most nevet magában: mind megeszi a sok húst és az ételt. Már dalol.
- Mars feküdni!
Vidáman megy a cselédhez a szobájába, mossa a lábát a lavór vízben, közben tele torokkal dalolja, hogy:
egy pupu, két pupu...
Nagyon vidám, hogy mégis kapott a húslevesből.
Mikor este hazajött a kislány a mezőről, az asszony két darabba vót. Kisgyereke született. Azért volt az olyan vastag, mint egy tömött párna.
De még az ágyból is az államival veszekedett:
- Jaj, de szerencsétlen vagyok, jaj a lábam szakadt volna le, hogy gyalog bemöntem ezér e - sírta. - Úgy gondoltam, kis csikót vesz az ember, az osztán megnyől, lesz nekem kis pesztra a gyerek mellé. De nem ér semmit, semmit se ér ez a hasos. Így megvert engem az Isten.
A kisjány csak most hallotta a gazdájának a hangját:
- Törődj má magaddal e. Elég bajod van e. Még most is azt a kis államit szidod e. Örüjj, hogy neked is van e.
Ő meg ott állott az ajtó mellett, az ujját a szájába vette, már látta, hogy most került csak rossz helyre, nagyon hasadt a szíve a kedvesanyám után, nem is hitte, hogy neki nem édesanyja az a szegény beteg... Vagy most mán ez is anya lett, akkor ez is kedvesanyám lesz?
