MÁSODIK ZSOLTÁR
MÁSODIK ZSOLTÁR
Egész héten nem lehetett hasznát venni a kis lánynak. Mindig fájtak a kis ujjai, legjobban a jobb kéz hosszú középső ujja meg a bal kezén a hüvelykujjacska. Nagy piros égések voltak rajta, hozzá se lehetett nyúlni, csak mindig fájt, fájdogált meg zsiborgott, s ha csak egy kicsi szellő érte, már belevisított a nagy fájás.
A Boriska sajnálta legjobban. Senki se hajtotta ki a mezőre, ahol úgy szeretett legelészni.
Reggel csalamádét vágtak neki a fiúk, míg el nem mentek dolgukra, aztán kedvesanyám szidogatta a kislányt, míg odarakogatta ő is a fájdalmas kezeivel a gyenge zöld kukoricaszárat a tehén elibe. Mert nemcsak azért szidta Csörét, mert neki kellett dolgoznia, hanem azért, hogy most kell feletetni a szárat.
- Ött vón meg a kórság, zanyádba - morgolódott, ahogy jött-ment.
Rá se tudok nézni erre a rohadtra.
pesti csirke.
eemenny előlem...
pesti csirke.
eemenny előlem...
Így dorgálódott, ha csak meglátta a kislányt a ház végébe; mert folyton ott gubbasztott a napon, mert már megérezte, hogy jönnek a hidegek; hogy a sok sírásba elgyengült, nem volt kedve futkározni, pucéron jobban érezte a ködöt, a köd is megjött, kivált reggelibe.
- Menny má a mezőre, eluntalak mán - hónap kimécc.
nem foglak itt nézni napszámba
nem sok látvány vagy
ött vón mög a kányai rossz.
nem foglak itt nézni napszámba
nem sok látvány vagy
ött vón mög a kányai rossz.
De már Csöre is vágyott. Ki a mezőre. Ugyan neki nem fájt a kedvesanyám zúgása, ő azon csak nevetett, neki csak a keze fájt, mikor csillapodott a nagy fájás, akkor nem sokat törődött semmivel. Kedvesanyámnak is csak fájt a keze, szegénynek. Nagy fekete varak nőttek az ujjai oldalán, nem tudta vízbe mártani, e volt a legrosszabb, s mégiscsak bele kellett dugni. Ki keverte meg a moslékot; meg ha csak vizet húzott, mindig rálöttyent, akkor szidott felemelt kézzel. Úgy fájt neki, szegénynek, hogy mindig szitkolni kellett valakit vagy valamit, de a haragjába már azt se tudta sokszor, mit csinál. Csak meg kellett főzni:
ki töszi meg, ha nem én
szakadna már rám az a magasságos is
hogy így kell nekem e miatt a cudar miatt
mivel érdemeltem én meg ezért a gyehennáér...
szakadna már rám az a magasságos is
hogy így kell nekem e miatt a cudar miatt
mivel érdemeltem én meg ezért a gyehennáér...
Minden percben tudott valamit morogni fáradhatatlanul. Csöre meg csak játszogatott a porban a bekötött kezével, a ruháért nem volt kár, mer az oly fekete volt, mint a föld maga, amibe beledugta. S mikor megszáradott benne a téfel, akkor meg szúrt az a ruha, megkeményedett, megcsomósodott, görcsös volt és darabos. Le is boncirálta a kezéről, a fogával tépegette, mert nem tudott fogni, de annyira kíváncsi volt már rá, hogy tanálkozzék a szeme a kezecskéjével; hogy mint egy kis egér, addig rágcsálta, rángatta, vigyázva, hogy ha lehet azért ne fájjon, egyszer csak kibukott a keze a rongyból.
Csak nézte.
Az ujjai bögye meg volt dagadva nagyon. Nagy setét feketés sebek voltak mindeniken, nem is látszott, melyik a fájósabb.
Kedvesanyám abban a percben meglátta.
Jaj, nagyon megharagudott.
Szegény kedvesanyám mindig csak haragudott.
- Mé rágtad le te gyalázatos, nicsak, hogy lemarcangolta, azé köttem rád. Az ember megszakítja magát a sok dologba, de még evvel is mindig csak dógozni? Nincs nekem elég bajom, de hova is tettem az eszemet, hogy veled kénlódok, te.
Te, te.
te átok te
jajte
gyere te, hadd kössem be te
nem elég nekem az én bajom még evvel is
hogy megvert engem az istenem
jaj te
de ki is kergetlek reggel a mezőre
a Boriskával te
ha leboncirálod a kötést
azér etetlek, azér tömöm beléd
így hálálod meg
te átok
jaj te átok
jaj te
te átok te
jajte
gyere te, hadd kössem be te
nem elég nekem az én bajom még evvel is
hogy megvert engem az istenem
jaj te
de ki is kergetlek reggel a mezőre
a Boriskával te
ha leboncirálod a kötést
azér etetlek, azér tömöm beléd
így hálálod meg
te átok
jaj te átok
jaj te
És a kis Csöre azon vette észre magát, hogy másnap kint voltak a mezőn ketten Borissal. Jobb is volt már, mert kedvesanyám akkora létániákat zengett, soha vége nem volt, ami nem lett vóna baj, mert csak arra való volt a sok zúgás, hogy könnyítsen a saját fájdalmán, nem kiabálhatta szegény, hogy fáj a kezem, jaj de fáj a kezem, azért kiabálta, hogy: te átok, te vagy az oka, te, jaj te, te...
A Boriska meg volt bolondulva. Alighanem észrevette, hogy a kis Csöre nem tudja a vesszőt fogni. Csak a hóna alatt fogja, úgy hajtja a tehenet. Még csápolja is vele, a hosszú vesszővel, így sután, de a kis kezébe nem tudja fogni, mert úgy fáj, hogy nem lehet vele.
Csak peregnek a könnyei és énekel.
Folyton énekel, mindenfélét énekel, ami eszébe jut., és megy a tehén után, a meg arra megy, amerre ő akar. Már hogy nehány napig, ki tudná azt, hány napig, nem volt a mezőn, most mindent meg akar kóstolni, fut, mint a bolond.
Ő meg riogatja, mint kedvesanyám őtet:
- Boris, Boris, booohoriihizs
megváglak
agyonütlek
a fene ött vóna meg
Boooorizs
megváglak
agyonütlek
a fene ött vóna meg
Boooorizs
Még szerencse, hogy a kis lába nem fáj, kis mezítlába észre sem veszi a tarlót, a tüskét, semmit, szeret a földbe gázolni, kivált ahol poros.
Egyik, hóna alatt a kenyerét fogja, a másik alatt a vesszőt. Így szalad a tehén után.
Mindig csak a szőlőbe, a szőlőbe.
Mán megint le akar taposni egy tőkét. Még szerencse, hogy most senki sincsen errefelé.
Kedvesapám elment dógozni másuvá. Biztosan a kukoricába mentek a fiúkkal, mert nem látni erre sehol.
Borizs ne menj a szőlőbe. Borizs.
Délután kijöttek a gyerekek. Kiküldte őket a kedvesanyám, hogy segítsenek őrizni a tehenet.
- Gyere a szőlőbe, gyertek a szőlőbe, együnk szőlőt e.
- Nekem nem kell, savanyú.
- A Kadarcsé édes. Az már egészen édes, gyertek a Kadarcs szőlőjébe.
- Nincs kapu.
- Fúrunk.
Nekiláttak fúrni. A kis fekete kezek addig kapartak, mint a vakondék, hogy a legkisebb átbújhatott rajta. Csörének be kellett bújni, mikor bent volt, csak akkor vette észre, hogy a keze véres, lekarmolta a sövény. Leült a hantra a tőke alatt, dehogyis gondolt ő evésre, dehogyis nyúlt volna a máséhoz. Csak átbújt, ha kellett, és tette amit parancsoltak a testvérei.
De odakint már türelmetlenkedtek, hogy ő eszik, nekik semmi se jut, csak visítoztak míg sorra mind át nem szorult. Jaj, odabent gyönyörű volt, paradicsom kertje, tele volt szilvával minden fa, a kukacos mind lehullott, és nagyon jó édes volt.
Jön Kadarcs gazda.
Sicc, ki a szőlőből.
Mind meg tudott menekülni, még a kis Csöre is.
De Kadarcs István bátyám átlépett a sövényen, és utánuk jött.
Mint a vadak szaladtak a szőlőből; mint a kis vadnyulak, bújtak itt is meg ott is. Nem keresték a kaput, bújtak. Kadarcs gazda jött utánuk nagy keményen.
- Mék a legkisebb köztetek?
Mind elszaladt, kis Csöre szepegve és csodálkozva nézett fel a nagy fekete emberre.
- Te itt maradsz, a többi hazamegy.
- Én minek maradok itt? kikapoook.
- Haza mind, mind haza, mind!
Csöre sikított:
- Hajtsátok a Borist, legázolja a búzát.
Neki kellett rendelkezni, ő értette a mesterséget. Ő volt felelős. Nem tudta mi a felelősség, csak tette.
Kadarcs gazda csak nézte a kislányt, őrizte mint a kis bárányt. Szétvetett lábakkal állott, bársonynadrágjának zsebébe tette az öklét, nevetett, mint a farkas.
Közben lehajolt, leszakítani akart egy fürt szőlőt.
- A nem a magáé!
Kacagott a nagy ember. Őtet ez tanítja meg az enyém-tiédre? Heccelte, csak azért is. Belemarkolt a szőlőfürtbe.
- Ne bántsa! - visított a kis lány - parazsat teszek a körmére!
- Mit csinálsz?
- Parazsat!
Még a száját is eltátotta az ember. Kis kutya, hüj hogy vicsorog.
- No no, c c c - izgatta mint a kutyát, és fogdosta a szőlőt, úgy tett, mintha félne tőle, hogy a gyerek megüti, kapkodta a fejét.
Még a szájába is vett egy-egy szemet a savanyú szőlőből, mondta:
- Szilva a tietek volt?
- Szilvát lehet, mert a nem a mienk, de szőlőt nem lehet, mert az a mienk. Kedvesapámé! Kedvesanyámé! Kedvestestvéreké! Szőlőt ne bántsa!
Kadarcs gazda rettenetesen mulatott. Újra tépett, újra evett.
Csöre, mint harapós kiskutya elvesztette a fejét, megfeledkezett maga fájdalmáról, nekirontott, elkapta a nagy ember kezét és beleharapott.
Nem törődött vele, hogy fáj az ujja mind a két kezén, csak ott lógott a nagy embernek a mancsán, és próbált beleharapni, de gyenge kis fogai nem sokat ártottak a kemény szaruvá nőtt kéznek.
Kadarcs gazda elkapta a kis pucér lányt, nagyot, nagyot röhögve, úgy kapta fel a földről egy lábánál fogva, mint a békát, úgy lógatta maga előtt.
- Hát te megoltalmazod a Dudás szőlejét?
akkor én téged megfogadlak.
hopp
akkor én téged megfogadlak.
hopp
Felhajította a magasba, a gyerek repült, és nem tudta, hogy zuppan a földre, de mire leesett volna, már Kadarcs gazda elkapta, újra felbillentette, fel magasra, így labdázott vele.
Meg a szájához vette, belefújt a hasába, mint valami trombitába, brrrú bizsergett a kislány a rémülettől.
- Ne bántson!
Kadarcs gazda ment a gyerekkel; vitte; a maga szőlejébe vitte:
- Most megvagy! no most megvagy! most nem tudsz elszaladni előlem.
kell-e mézes kenyér?
kell-e cukor...
kis büdös köjke
most megtöröm még a csontodat is, megeszlek, lenyellek, megzabállak...
már régen fáj rád a fogam
tudod, ki vagyok én? Rudi bácsi vagyok én, katona vagyok, most jöttem a frontról, tudod-e?
kell-e mézes kenyér?
kell-e cukor...
kis büdös köjke
most megtöröm még a csontodat is, megeszlek, lenyellek, megzabállak...
már régen fáj rád a fogam
tudod, ki vagyok én? Rudi bácsi vagyok én, katona vagyok, most jöttem a frontról, tudod-e?
De hiszen Csöre ismerte, hogy Kadarcs Pista bácsi ez, a szomszéd balkéztül.
- Pista bácsi! - sikított rá.
- Rudi bácsi! - röhögött az ember.
- Pista bácsi!
- Nem fogod be a szádat! Nem hallod, hogy Rudi bácsi vagyok? Te!
Vad nevetéssel törte, úgy csavargatta a gyereket, mintha vesszőbül volna, és semmit se érezne, lehetne hajlítani, mint a gúzst.
- Nem szereted a Rudi bácsit? Jaj te senki gyereke!
A testvérek már messze jártak, de azért vissza-visszanéztek; szerették volna tudni, mi történt Csörével.
Egyszer csak velőt rázó sikoltást hallottak. A goromba ember a nagy viháncolásban karóba vágta a gyereket, hogy az véres lett rögtön.
De nem törődött vele. Ledobta.
- Égy haza. Várnak.
Csöre fogta magát hátul, ahol fájt és vérzett, és futott mezítláb a mezőn. Sehol senki, csak egy kismadár tipegett gyalog a nagy tarlóban.
Csak talán a többi madár nézett fel, senki vele nem törődött.
Senki nem várta. Senki nem fogja javítani, gyógyítani, rettenetes.
Csak szaladt véresen, a sarkán csorgott a vére. Még be sem kötötte a Pista bácsi... Rudi bácsi?...
Már alkonyodott, mikor hajtották haza a tehenet, baktattak vele mind, a gyerekek.
- Hun vérezted meg magad?
- Megszúrt a karó.
- Milyen karó?
- Rudi bácsi.
- Miféle Rudi bácsi?
De nem tudott mit mondani, csak azt az egyet érezte, hogy milyen jó, hogy utolérte a testvéreit. Milyen jó így közéjük bújni, velük lenni. Milyen jó, hogy már nincs tőlük messze, velük van, nem törődött a csorgó vérével sem, csak csendesen és boldogan sírt, hogy a testvérei most nem bántják, sajnálják. Még nem tudta, talán még sohasem érezte ilyen jónak, hogy ha idegenben bántják az embert, akkor mindennél jobb testvérek közé menekülni. Már azt hitte az az ember megöli, úgy hajigálta, mint egy labdát, pedig ő nem labda, hanem kislány.
Semmit sem tudott mondani, csak sírt, sírt, de most nem keservesen, hanem boldogan, hogy még eccer megmenekült a haláltól.
Ó szegény, nem is tudja mi a halál, és mégis azt érzi, hogyha az ember idegenek közé kerül, az a halál; és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig, mert az övé, testvérei, az az élet. Csak megmelegedett valami benne, és úgy érezte, meg se kell érinteni a testvéreket, már jó. A kedvesanyám is otthon csak megnézte a kislányt, megmosta, bekötötte, még csak egy rossz szót se szólt, még annyit se, hogy: a fene ött vóna meg, mindig csak bajom van veled. Ezen a napon még ki se kapott a kis Csöre.
Ketten aludtak Rozival a kernencekuckóban. Most azt mondta kedvesanyám:
- Haggyátok most Csörét. Meg ne rúgd. Fáj neki a hátulja.
Ettől Csörének olyan meleg gyűlt a lelkébe, hogy majdnem megszakadt a kis szíve. Hogy mégis szereti őtet a kedvesanyám. Nem hagyja, hogy megrúgják.
És valósággal büszke volt, és dédelgette a sebet, pedig sajgott neki a szúrása. Sós vízzel kötötte be kedvesanyám, és az úgy sikított bele a só és a fájás, de kis fekete kezeire dugta a kis maszatos arcát, és befelé sírt, és úgy örült, olyan nagyon boldog volt, hogy neki olyan sebje van, hogy kedvesanyám is megsajnálta.
Büszke volt rá, hogy most valami igazi nagy baja lehet, mert mikor a parazsat rátette múltkor kedvesapám, akkor nem sajnálta így.
Már félálomban volt, mikor hallotta:
- A vót a, Pista vót! Rudi, fene Rudi! Kadarcs Pista vót a dög, ott ette vóna meg a fene.
Csöre itta a szavakat. Most először esett meg, hogy nem őneki szólt a fene. Most legelőször, hogy őmiatta másat, Kadarcs Istvánt szidja kedvesanyám.
- Majd megfizetek még neki - morgott kedvesapám. - Majd megkapja tüllem.
- Gaz disznó, a fene ötte vón meg csírába - szitkozá kedvesanyám.
Most már ő lehet boldog és az is. Csak tudná, mi a boldogság, mert még a szót sem ismeri. Csak annyit érez, hogy nagyon jó az, ha az embernek nagy bajt csinálnak az idegenek, mert akkor idehaza egészen másképpen néznek rá az emberre és sajnálják.
Szeretett volna leszállani, odakuporodni a kedvesanyám lába alá, úgy meg tudta volna most csókolni annak a lábát. Olyan nagyon szeretett volna egészen bebújni annak takarója alá, s átkulcsolni két kis karjával annak azt a szegény vékony nyakát, de nem mert megmozdulni, mert félt, hogy elmúlik ez a nagyon jó.
Tehát csak saját magát ölelte meg, a kis arcát simogatta kis kezével úgy, hogy az arcával simogatta kicsi kezét, amire ráfeküdt. Az is olyan jó volt, hogy a kedvesanyám most valami meleg takaró kendőt tett rá, de nemcsak a meleg kendő esett jól, hanem az, hogy olyan szépen és gondoskodva dugdosta be körös-körül, hogy sehol be ne fújjon a szél...
Talán még soha életében ilyen szépen nem aludt el. Boldog volt, és azt álmodta, hogy kedvesanyám pohár tejet adott neki:
és ő megitta és szerette a tejet!
és ez nagyon jó volt. Úgy csodálkozott, hogy lehet az, hogy a tejet valaki nem szereti? Mikor az édesanyám teje olyan igen-igen jólesett neki...
Olyan igen jól, hogy felébredt rá.
De hamar újra elaludt, akkor is folyton csak jót és kedveset álmodott.
