SIRALMAS ÉNEK AZ SZÖMÖREI HARCRUL
Az mi romlásunkat mind ez világ tudja
És jól látja:
Minémű nyavalya,
Esék rajtunk az Isten ostora.
Nemest és nemtelent hadban parancsolá
És meghagyá:
Az ki nem akarná,
Feje elvész és minden jószága.
Sok jó élő gazda elvesze az harcon,
Ki ustromon,
Nem volt keze kardon,
Nem is hitte, hogy akkor meghaljon.
Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát,
Citeráját,
Könyveinek árját,
Keservesen így kezdé el szavát:
Szegény magyaroknak miképpen fizete!
Jót igére,
Méreggel öntöze,
Kivel megtölt mindeneknek szíve.
Ő ellenségekre vala bátor szívek,
Hogy értékek,
Megmaradjon fejek,
De változék gyászban burúlt szívek.
Biztonság lesz ebben ott közel Szömörő,
Veszélyt szerző,
Halállal fizető,
Nagy sokaknak lőn fejek elvesztő.
Esék nagy vérontás szömörői mezőn,
Jakab hóban
Az hatodik napon
Beburula Magyarország gyászban,
Szörnyű! Orpheusnak gyönyörű nótája
Elváltoza,
Ékes szép nótája,
Méreggé lőn fülemüle szava.
Hírünkké nem lévén, készületlen kapa.
Ki vigada,
Készen sok ágyúja,
Rendölt seregével megnyomata.
Rajta az ellenség, lövi az ágyúkkal
Pallosokkal
Vágják hamarsággal,
Gyalogságot tipratják az lóval.
Miként aratáskor sűrű kéve renddel;
Piros vérrel
Festetnek ott széjjel,
Megárodtak, folynak sebességgel.
Álgyúlövésekkel ízenkét szaggattak,
És kínzottak,
Rútul sanyargattak -
Az sík mezők vérrel virágoztak.
Tüzet gyultottanak bokrokban testünkre,
Mely ránk ége,
Ottan fölpörsöle,
Maradásunk nem volt békességre.
Megéhült ebeknek mardozó fogai:
Emésztői,
Löttek temetői,
Számtolan sok férgek megevői.
Mint hever az földön szegényeknek tagja!
Nincs ki szánja,
Vagy földbe takarja,
Még olyan sincs, ki összvehordassa.
Ki holt teteminken lenne könyörülő,
Eltemető,
Az földrül fölszedő,
Ruháinkat elég lőn elvivő.
Bátyáink, öcséink és kedves húgaink,
Hitvestársink,
Mi édes özvegyink,
Könnyezhettek szerelmes magzatink!
Béburult nemzetünk sokféle panasszal
És bánottal,
Sok hírhallásokkal,
Szemeink is bétöltek sírással.
Másfelől pogány rác pusztítja hazánkat,
Jószágunkat,
Elhordja marhánkat.
Uram, szánd meg így nagy romlásunkat.
Sok víg szívek helyett szomorú érkezett,
Mert elveszett;
Nincs mivel életét,
Táplálhossa nyomorult cselédjét.
Mert vannak még mast is rajtunk ellenségek,
Kik kergetnek,
Igen peresölnek,
Sokat bennünk éhhel is megölnek.
Tekénts kegyes szemmel szegény nemzetünkre!
Ne hadd végre,
De adjad kezére,
Ez országnak az mit kíván szíve.
Holt tetemek között való lételemben,
És így szólván,
Magamban gondolván:
Nyugosztald őket boldogságban!
Véle egyetemben az ő szent fiának,
Ki hazánknak,
Édes országunknak
Adjon szabadulást magyaroknak!