Kisnemesek nagy napjai | Száz Magyar Falu

Kisnemesek nagy napjai

Bizonyára emlékezetes napja volt a falunak 1441. április 2-a. 1440 tavaszán és nyarán gyors egymásutánban két királyt is megkoronáztak. Május 15-én V. Lászlót, majd két hónap múltán, július 17-én I. Ulászlót. Az ország hamarosan polgárháborúba sodródott. A főnemesség is két pártra szakadt.

A még csecsemő V. László és anyja, Erzsébet özvegy királyné mellett sorakozott fel az úgynevezett Czillei-párt, közte és az Ulászlót támogatók közt ádáz harc indult meg saját jelöltjük oldalán, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy a legyőzendő ellenfél javaiból majdan busás jutalmat nyernek. E háborúskodás szinte első kárvallottai a Zala és Vas megyékben jelentős javadalmakkal bíró Gersei Pethők lettek. Váraikat és birtokaikat már a háború elején elfoglalták Czillei familiárisai.

A váltakozó hadi szerencse azonban csakhamar Ulászlóhoz szegődött. Hunyadi János, aki az ő hűségére esküdött, Szekszárd mellett megfutamította Garai seregét. Hamarosan segítség érkezett Lengyelországból is. A király maga állt serege élére. Január utolsó napjaiban indultak Budáról. Először ostrommal bevették Esztergom várát, amelyet az Erzsébet-párti Szécsi Dénes érsek védett. Majd Pápán át Zala felé indult a sereg. Március 10-én érték el a megye határát. A kemendi vár védői ostrom nélkül megadták magukat, és átadták az erősséget jogos tulajdonosaiknak, a Gersei Petőknek. Ugyancsak ostrom nélkül adta meg magát a hajdan Petőmihályfa mellett álló Márványkő is.

Ulászló sikereit látva, tábora egyre gyarapodott. Táborba szállottak Hédervári Lőrinc nádor, Ujlaki Miklós erdélyi vajda, Rozgonyi Simon egri püspök és királyi kancellár, Guti Országh Miklós királyi kancellár, Pálóczi Simon lovászmester és persze az itt közvetlenül érdekelt Gersei Pető fivérek.

A sereg gyorsan nyomult előre. Elfoglalták Égerszeget, majd Pölöske várát. Március 24-én már Lenti alatt táboroztak. A király innen irányította a pákai vár ostromát. Páka jól meg lehetett erősítve, egy hétig ellenállt az ostromlóknak. A győztes ostrom után indult a tábor az Őrségen át Körmend irányába.

1441. április 2-án a sereg Szentgyörgyvölgy mellett táborozott. Itt kelt Ulászló egy oklevele, melyben a király kedves híveinek, Pálóczi Simon főlovászmesternek és Guti Ország Mihály kincstartónak szolgálataik jutalmául adja nemcsak Kőszeg várát – mely eddig a hűtlenségbe esett Garai László macsói báné volt –, hanem annak tartozékait, valamint számos falut is. Mindezt oly meghagyással teszi, hogy ha valamelyik fél kihalna, annak része a másikra száll, ha pedig mindkét fél kihalna férfi ágon, akkor az öszszes itt felsorolt birtok egyrészt Ország Mihály testvérére, Jánosra, másrészt Paloczi Simon testvéreire, Péterre és Jánosra száll.

A szöveg alatt ott áll a nekünk fontosabb záradék: „In descensu nostro campestri juxta vallem Zenthgywrgwelge vacatam.”

Azt, hogy eme háborúban a szentgyörgyvölgyiek bármelyik oldalon is részt vettek volna, nem tudjuk. Azt viszont, hogy egy átvonuló hadsereg – élén a királlyal – csak egy napra is tábort vert a falu mellett, minden bizonnyal sokáig őrizte az emlékezet.

Hagyományosan a XVIII., de különösen a XIX. században a nemességnek az össznépességhez viszonyított aránya jóval meghaladta a többi feudális berendezkedésű államban szokásos mértéket. A népességnek mintegy hat százalékát kitevő nemesség túlnyomó többsége azonban szinte teljesen vagyontalan volt. Közülük sokan jobbágytelken éltek, mások ugyan saját földjeiken, de ezek sokszor nem érték el vagy éppen csak meghaladták a jobbágytelek nagyságát.

Zalában ez a nemesi csoport – az arisztokratákat nem számolva – az össznemesség 92 százalékát tette ki. Egy részük földesúri joghatóság alatt, jobbágytelken élt, viselve a telek utáni úrbéri terheket, s csupán személyi ügyeiben őrizhette nemesi jogait. A legtöbb kisnemes azonban külön falvakban lakott. Az ilyen nemesi falvak száma igen magas volt. Számuk az 1720. évi országos összeírás szerint meghaladta az 1200-at. Bár ezt a számot kissé túlzónak ítélhetjük, mégis jelzi ennek a csoportnak egyáltalán nem elhanyagolható súlyát.

Degré Alajos megállapítása szerint a török háború kedvezett a nemesi falvak kialakulásának és megerősödésének. Főleg azonban azokon a területeken, amelyek a királyi és a hódoltsági Magyarország peremvidékén éltek.

Zalában különösen kedvezőek voltak a feltételek a nemesi községek kialakítására. Döntő fontosságú, hogy a terület határjellege miatt a középkorban létrejövő őrtelepeknek sikerült régi jogállásukat nemesi szabadsággá menteni. Megyénkben 1848 előtt 89 falu állította magáról, hogy kurialista község. E nemesi falvak közül tizenhárom volt olyan, amelyet már a középkorban is kizárólag kisnemesek laktak. Ezt a jogállásukat az 1720-as összeírás is elismerte. Körükbe tartozott Szentgyörgyvölgy, s mellette Böde, Bőrönd, Nemesapáti, Nemeshetés, Nemesnép, Nemesrádó, Nemesszentandrás, Óhíd, Petrikeresztúr, Szentliszló, Szentpéterúr, valamint a vele szomszédosVörrü.

A középkorban megjelenő nagy birtokosok nem nézték jó szemmel a birtokaik testébe beékelődő vagy azokkal határos falvakat, és igyekeztek azokat, olykor „törvénnyel”, máskor a fegyverek erejével, fennhatóságuk alá vonni. Így volt ez Szentgyörgyvölgy esetében is, amikor – mint láttuk már korábban – a XIV. század derekán a nagy hatalmú Bánffyak vetettek szemet bizonyos szentgyörgyvölgyi földekre.

A XV–XVI. században sorra kapják meg nemesi levelüket az egykori őrök leszármazottai. A Mohács előtti évtizedek oklevelei már számos itt élő nemesi családot ismernek. Csánki Dezső a Hunyadiak korából az alábbiakat sorolja: Balkó família 1513, Búza 1541, Császár vagy Chasar család 1513-ban mint egytelkes (de már 1439-ben is szerepel), a Cseke vagy Cheke família 1490; valamely más Csekék 1506-ban szerepelnek.

A Csobajk vagy Chobayk család 1457-ben Farkasiban él. A Fáber vagy más néven Kovács nemzetség 1469-ben tűnik fel. A Dédi vagy másként Szentgyörgyvölgyi Farkas család 1429-től szerepel. A Farkasi família 1457-ben bukkan elő. A Gálfiak 1478-tól, a Horváthok először Szentgyörgyvölgyén 1492-ben, majd Farkasiban 1513-ban.

A Kecskés család 1513, a Kisek Kolgyáron 1485-ben, majd 1506-ban Szentgyörgyvölgyén. Kókuas családbéliek már 1430-től ismertek. A Kolgyáriak 1368-ban, Lórántok 1512-ben, a Magayak 1490-ben szerepelnek először. A Miklós család 1478-tól, a Nagyok 1512-től, az Oláhok 1490-től, az Olaszok 1513-tól. A Farkasiban lakó Pap család 1513-ban tűnik fel, ugyanakkor, amikor a Petes. A Sáfárok 1431-ben, a Siketek 1513-ban, a Soldosok 1512-ben, a Szabók 1457-ben, a Szentgyörgyvölgyiek 1424-ben, a Szépek 1512-ben, a Tiborcz vagy Tyburcz család 1430-ban a Tótok 1513-ban a Cséplakon élő Töl família 1513-ban, s ugyancsak ekkor a Török és a Veres család is. Nemességüket persze nem ekkor kapták, de ekkor már mint országos nemesek jelennek meg.

A XVIII. század során végrehajtott, nemességet firtató vizsgálatokból közelebbi adatokat kaphatunk: 1714 és 1785 közt a vármegye kiküldöttei hatvanhat esetben folytattak itt vizsgálatot. Ezek az eljárások minden esetben bizonyították az egyes családok, illetve személyek valós menességét. Ezek szerint a Császár család Ulászló királytól 1498-ban kapott armálist, nevezetesen Péter, Tamás, Bálint és Mihály, valamint összes leszármazóik. A Nemes, Sáska, Fölnagy és Kőnig família 1575-ben nyertek adományt bizonyos nagyrákosi és őriszentpéteri javakra.

A Bertalanok 1504-ben idősebb és ifjabb Mihály révén nyertek nemességet. Kis Mihály 1564-ben Oláh Miklós nádortól kapott birtokot Szentgyörgyvölgyén. A Fityókok nemességét 1650-ben hirdették ki. Az Által család nemességét III. Ferdinántól nyerte. Armálisuk 1645. június 21-én Bécsben kelt, a vármegye közgyűlése 1648-ban hirdette ki.

A Buzás família 1609 karácsonyán – december 24. –, II. Mátyástól nyert címeres nemesi levelet. Bár egy bizonyos Buzás István már 1564. június 11-én kapott armálist; ez az 1609. évi oklevél ennek megerősítése. Véghi István I. Lipóttól 1691. március 7-én nyert országos nemességet. A Magayak 1573. március 18-án, Csupor István 1626-ban, Takács Imre és István oklevelét a vármegyei közgyűlés 1625. november 8-án publikálta. Csupor Györgyét 1622. június 5-én, Gál Mártonét 1720. július 3-án. Gyenese István és leszármazói 1688. augusztus 18-án Lipót császártól kapták nemességük megerősítését. Sós Márton, Ferenc, valamint Mihály nemességét a vármegye Körmenden tartott közgyűlésén, 1627. december 2-án hirdették ki.

Az 1790. évi nemesi összeírásban 35 családnév szerepel. A legnépesebb família a Csekéké. Ekkor 23 háztartásban – csupán a tizenhat évnél idősebb fiúkat és felnőtt férfiakat számolva – 54 a nemzetség tagjainak száma. A Domjánok 26 háztartásban ötvenen élnek itt. A Császárok 21 háztartásában 37 ifjú és felnőtt férfit írtak össze. A falu 193 kisnemesi háztartásában összesen 446 hadra fogható férfiember volt. 481 nemes férfi és fiú gyermek lakta a falut.

A XVI. századtól megfigyelhető erőteljes népességnövekedés következtében – mint már utaltunk rá – a birtokok elaprózódtak. Ennek következtében a XVI. századtól megindul a lassú, de állandósuló elvándorlás a faluból. 1540-ben Sabariai Lőrinc Benedek és Nagy Péter providusok – egyébként nemes anya gyermekei –, merthogy Sabaria oppidumba költöztek, eladják itteni földjeiket, amelyek Dédeülése possessióban vannak, Bertalan János leányának, Ilonának harminc forintért.

1570-ben Szentgyörgyvölgyei Magay Katalin és Veleméri Szépe Balázs – mint vallják – kenyérszűke miatt kénytelenek eladni az Asszonyfalván lévő nemesi kúriájukat tizenhat forintért. Ugyanez évben nagy gabonahiány, éhség és nagy szegénység miatt kénytelen Soldos János teljes nemesi kúriáját és házát minden hozzá tartozó javakkal 91 forint és 73 dénárért elzálogosítani. Hasonló okokból adja el domjánszegi részét Fora György 1572-ben. 1586-ban Szentgyörgyvölgyei Kechkes Gergely – aki már el is költözött – eladja Kis-hegy nevű hegyen lévő szőlőjét Magay Ferencnek. Domján Bálint ugyanez okból válik meg itteni örökségeitől, 22 forintért eladva azt 1592-ben.

Persze akad olyan is, aki nem szükségből vagy a töröktől való félelem miatt távozik. Eztergheteői Imre fia Tamás, aki Bakács Sándor unokája, a vasvári káptalan előtt előadja: mivel fiatal korához illően elhatározta, hogy az Alpokon túli országokat, tartományokat beutazza, és a haza, valamint a, kereszténység ügyeit férfiasan szolgálja, ezért szükségletei fedezésére az itt, Szentgyörgyvölgyén és másutt lévő jószágait jövendő sógorának Babolcsay Tamásnak 260 magyar forintért visszajöttéig zálogba adja. Ha pedig az útról nem térne vissza, nővérének, sógorának és azok örököseiknek örökbe adja.

Valószínű vele indult a nagy útra Bakon Sebestyén is, aki hasonló okokból ruházza át itteni örökségét.

1610-ben Jankó Balázs és Dávid 25 forintért eladja Szép Mihálynak a Farkasiban lévő örökrészét.

1677-ben Keresztúri Istvánnak a Kőgyáron lévő jószágát veszik meg Domján György és örökösei 127 magyar forintért.

A török időnként nemcsak a környéket, de a falut is feldúlta. Ez történt valamikor 1576 és 1578 közt is, amikor kúriájuk védelmében két Bakács testvér is meghalt. 1654-ben Bakacs Ferenc arról panaszkodik, hogy itt, Szentgyörgyvölgyén nem tarthatja állatait a törökveszély miatt.

1690-ben jegyzik fel: a török háborúban a király seregében katonáskodtak. Török földesuruk ezt megelőzően a pécsi Kür bég volt, akinek évi harminc forintot, a szultánnak pedig évi tíz forintot adtak – tehát nemesekként adóztak.

Egyik oldalról szorongatta őket a török, a másik oldalról a dunántúli főkapitány. Batthyány Ádám l651–52-ben a lenti várhoz rendeli őket erődítési munkákhoz. Ugyancsak 1651-ben ezerkétszáz szálfát kell a várhoz szállítaniuk.

1686. július 16-án említi a szentgyörgyvölgyieket Nagy Ferenc egerszegi vicegenerális, egy Batthyány II. Ádámhoz küldött levelében: „A táborra indítandó vitézlő rendnek nem adnak szekeret, sem az esztergomi érsek, sem a palatínus, sem az országbíró. Nincs is itt (tudniillik Lenti környékén) a három jószágon kívül ép falu. Beszéltem Nagyságod parancsárul a belatinci és lindvai tiszttartókkal. Engedelmesek lesznek, de böcsületet nem vall Nagyságod velük. Nemesnépet és Szentgyörgyvölgyöt emlegetik az itteni tisztek a szekerezés ügyében, de azok nemesek, soha ilyen szolgálat nem terhelte őket. Kényszeríteni nem lehet, mert sokan vannak és feltámadnak a maguk szabadsága mellett. Megpróbálom rábeszélni őket.”

Azt hogy a vicegenerális milyen sikerrel járt, nem tudjuk. De azt mutatják az adatok, hogy a törökveszély elmúltával tovább folytatódik az elvándorlás. Hogy a földhiányon némiképp enyhítsenek, 1692-ben közelebbről meg nem nevezett szentgyörgyvölgyi nemesek szerződést kötnek a lendvai uradalommal, amelynek értelmében ezer tallérért, azaz ezerötszáz rajnai forintért bérbe veszik az uradalomtól Kebele-, Szentmárton-, Bírófalva-, Kislakos- és Nagylakospusztát. 1710-ben is ők bírják ezeket a földeket, bár időközben a bérlet kétezer forintra nőtt. A terület 1710-ben mintegy nyolcvan negyedtelek. A hozzájuk tartozó földek 1875 hold szántó, valamint hét szekérre való rét. Van itt még egy irtott dűlő, 336 holdnyi, és irtott rét, mely 52 kocsi szénát terem. Az erdők egy részét szántóknak, kaszálóknak és szőlőnek irtották.

A birtokok aprózódását azonban megállítani nem lehetett. Jó egy évszázaddal később, 1831-ben a vármegye összeírta a nemesi javakat. Az adatok a következő képet mutatják: Kógyáron 37 tulajdonos közül mindössze egynek, nevezetesen Györe István Mihály nevű fiának volt egy sessiónál nagyobb földje, egy egész tizennyolc huszonnegyed. Egy egész sessió volt Császár Pál özvegye, Cseresnyés Krisztina kezén. Tizenhét birtokosnak fél sessiónál is kevesebb földje volt. Ekkor itt a Császár család különböző tagjai tíz; a Domjánék kilenc, a Gödör família hat, Csótárék két darab földet bírtak. A többiek: a Német, Cseresnyés, Csóbor, Gyenes, Józsa, Magay, Sós és Nemes család egy-egy földrészt.

Tiborszegben a 22 birtok közt négy olyan volt, amely elérte a fél sessio nagyságot. Tulajdonosai Baboltsay Tamás, Bertalan János, öregebb Kósa József, valamint Szép Ferenc. A többi föld mind ennél kisebb. A 22 tulajdonos közt kilenc Kósát, két-két Bertalant, Szépet, Domjánt, illetve Soóst találunk. A Baboltsay, Csótár, Magay, Császár és Cseke família egy-egy tagja bírt még itt földet.

Domjánszegen 26 tulajdonos volt. Közülük húszan fél sessiónál kisebb, hárman mintegy fél sessiónyi, megint hárman ennél valamivel nagyobb birtokon gazdálkodtak.

Az itt birtokosok közt tíz Domjánt, három-három Soóst, Salamont és Törököt, két Kósát, valamint egy-egy Csekét, Hajbát, Győrit, Szaknyérit és Rákost regisztáltak az összeírók.

A Farkasi-fordulatot húszan birtokolták. Szabó György kezén egy egész és hat huszonnegyed sessio volt. Egy egész telek volt Nemes Györgyé, Szabó Tamás egy tizennyolc huszonnegyednynyi földet bírt. Három féltelkes mellett tizennégyen voltak, akik ennél is kisebb területet uraltak.

A húsz birtokból hat a Szabó család különböző tagjai kezén volt. Hármat tudhattak maguknak a Csekék, kettőt-kettőt a Szép, az Átok család, valamint a Kósák, míg egy-egy rész jutott itt a Nemes, a Soós, a Berke, a Domján, valamint a Véghy családnak.

Kisszegban 24 birtokos volt. Baboltsay Pál kezén volt egy egész telek. Itteni mértékkel még módosabbnak számíthatott a félteleknél többet bíró Baboltsay László, Cseresznyés János, öregebb Cseresnyés János özvegye, Császár Marinka. Négyen bírtak féltelket, tizenhatan pedig ennél kisebb földön gazdálkodtak.

A 24 birtok közül hét a Cseresnyés, hat a Baboltsay, három-három a Domján és Soós, egy-egy pedig a Csótár, a Cseke, a Hajba, a Nagy családbeliek, illetve Szluha János özvegye kezén volt.

Cséplakon Pap Sándor másfél teleknyi, Cseke Márton öregebb Cseke Ferenc, Cseke József özvegye, Hajba Judit, valamint Luthár János fél sessiónál nagyobb föld birtokosa. Négyen bírnak félteleknyi, s ugyancsak négyen ennél kisebb földet. A 22 tulajdonos közt tizenegy Cseke, kettő Kis, valamint egy-egy Pap, Gaál, Luthár, Magay, Jósa, Csökör, Domján és Fityók található.

Asszonyfán 33 birtokos osztozott. Baboltsay Ferenc özvegye, Balogh Katalin, valamint Csótár Ferenc egész telken gazdálkodhatott. Féltelke volt Balogh Ferencnek, Balogh Jánosnak, Balogh Miklósnak, Magay Balázs özvegyének, Császár Zsuzsának, illetve Jakabfy Ferenc fiának, Jánosnak. A többiek kénytelenek voltak ennél kisebb birtokkal beérni.

A Magayak kezén volt tíz tag, a Rákos família bírt öt, a Balogh négy, a Török három, a Baboltsay, a Csótár, a Csóbor família két-két, míg a Cseke, Kelemen, Jakabfy, Soós, Sohár család egy-egy tagot.

Csekeszeren mindössze négy – mind félteleknél kisebb – birtok volt Cseke Ferenc, István, Antal, valamint Domján István kezén.

A falu legnagyobb birtokosa Gyurka László plébános, aki ekkor egymaga tizenhárom és fél telket mondhatott a magáénak. Őt Szabó János táblabíró követte a maga kilenc és fél sessiójával. Zakál György fiskális három és fél telket bírt.

A kisebb birtokkal vagy éppen anélkül élő nemesek közt néhányan, hogy megélhetésüket biztosítsák, mesterségre adták a fejüket. 1831-ben Kolgyáron Cseresznyés István asztalos, öregebb Császár József szabó. Tiporszegben Kósa Ferenc molnárként kereste a kenyerét. Domjánszegben Kósa József bognármesterként, Győri Dániel kalaposmesterként dolgozozott. A Kisszegi-fordulatban élt Baboltsay Péter csizmadia, Cseresznyés János fazekas, valamint Szluha János seborvos özvegye. Asszonyfán két Török Péter is iparoskodott: egyikük varga, másikuk molnár.

Szentgyörgyvölgye nemesi falu belső igazgatásáról roppant kevés az ismeretünk. Feltehetően, miként más református és nemes falvak történetéből tudjuk, az egyházi elöljáróság – a presbitérium – volt a falu világi ügyeinek is az intézője. Sajnálatos módon a jegyzőkönyvei csak a XIX. század második feléről maradtak ránk, így feltevésünk nem bizonyítható.

Egy, a XIX. század elején végrehajtott vármegyei vizsgálatból tudjuk, hogy a településen nincs helyi önkormányzat. Történt pedig, hogy 1826-ban néhány szentgyörgyvölgyi gazda panasszal fordult a közgyűléshez, hogy egyesek a törvényeket semmibe véve károsítják szomszédjaik erdejét, réteit és szántóit. Állataikat ráhajtják mások földjére, s aki tiltakozni merne, azt házának felgyújtásával, sőt ő maga agyonlövésével fenyegetik.

A kiszálló bizottság megállapította, hogy „Szentgyörgyvölgye helységben és annak fordulatiban sem elöljárók nincsenek, sem olyan emberek, kik a hely(i)ségek lakóinak tulajdonit a kártételektül, nem lévén, az egész helységben a legnagyobb rendetlenség” van. A kihallgatott tanúk szerint, emberemlékezet óta náluk elöljárók nem is rendeltettek, ha korábban voltak is, részint már elhaltak, vagy hivataljaikat önként elhagyták, „minthogy a lakosok azoktól függeni nem akartak, sőt őket le czudarozták”.

A megye kötelezte a falut elöljárók megválasztására. Hogy ez megtörtént-e, nem tudjuk.