Élete
Élete
Rákosi alulról jött, a sokgyermekes gazdatiszti család tisztes szegénységéből küzdötte fel magát a nagypolgári lehetőségekig s a főrendiházi tagságig. Családja németből asszimilált, de a német anyanyelvűségről terjesztett legendák hamisak (Szabó Dezső). Jobbára Zala és Vas magyarajkú vidékein cseperedett föl, gazdasági gyakornokként is Somogyban működött. Korai színpadi sikere (Aesopus, 1866) láttán Kemény Zsigmond pártját fogta, behozta a Pesti Naplóhoz, ahol az ifjú riporter megtanulta a liberális Deák-pártiság tiszteletét, majd hangadóvá vált a Kávéforrás nagyotakaró fiatal bohémjai között. Társai (Ágai Adolf, Berczik Árpád, Dóczy Lajos, Toldy István a legnevesebbek) mind városias, francia, angol nyomokon haladó országot kívánnak, megvetik a nemesi kuruckodást és klerikalizmust. Az újságírást másik régi szerelméért, a színházért hagyta ott, amikor 1875-1881 között az újonnan alapított Népszínház igazgatását látta el nem csekély anyagi meg erkölcsi sikerrel.
A Budapesti Hirlap megindítása (1881) után már csak drámaíróként van köze a színpadhoz, de tollát a századfordulón szívesebben állítja a politika, mint a múzsák szolgálatába: 1902-ben vonul vissza végleg a színműírástól s mint szerkesztőnek és publicistának ekkor van a legnagyobb hatalma lelkek fölött. A kiegyezést s a II. Vilmossal való szövetséget csak óvatosan ellenzi – programja a Monarchia súlypontjának Budapestre helyezése a Habsburg-dinasztia megtartásával –, a demokratikus reformokat, kivált az általános titkos választójogot azonban egyre harsányabban.
Hogyisne, hisz a magyar hegemóniát félti a nemzetiségektől, s ennek védelmében kész a legdrasztikusabb eszközökkel való magyarosításra is. Ekként lesz a Budapesti Hirlap "a sovén hazafiak" csatakürtje, ahol a főszerkesztő a harminc millió magyar ártalmas és délibábos jelszavát hirdeti. Vezércikkeinek retorikája ma már éppoly idegenszerű, mint az ortológusság lépten-nyomon való jelentkezése a lapban (még a meg nem honosodott idegen szavakat is magyarosan írták), akkor azonban iskolát teremtett mindkettővel. A Budapesti Hirlap nem mindennapi vonzóereje volt az egységes szellem; a munkatársaknak feltétlenül alkalmazkodniok kellett a főszerkesztő irányelveihez.
Míg Rákosi korábban szembeszállt az Akadémiával, s pártolta az irodalmi ellenzéket, most irodalompolitikai téren is egyre visszahúzóbb erőnek számít, sajtóhadjáratot vezet Ady ellen (1909-ben és 1915-ben), ám nem kíméli Babitsot sem, aki útjában áll háborús propagandájának. A "keresztény kurzus" alatt már nem tudja visszanyerni régi osztatlan népszerűségét: a szélső jobboldali körök nem bocsátják meg Rákosinak az üldözött zsidóság érdekében való fellépését a fehérterror idején.
